Erdély felszínesen

A kisemmizett apa nekivág az országútnak, az anyósülésen játékfüggő, huszonéves fia, a cél az erdélyi nagyapa. Road movie egy kudarcközpontú magyar családról, amelynek jobb sorsra érdemes férfi tagjait – jogosan – kitaszították a nők. Több üveg pálinka, egy hulla, tömegjelenet a cigánypalotában; középszerű, de kedves filmecske az Üvegtigris farvizén.

Igyál, fiam, ennyi pálinkát a szemed sarkából is kidörgölsz, mondja a székely nagyapa (Haumann Péter) az unokájának (Schruff Milán), és már fel is nevetnénk, ha ez a székely nagyapa nem hochmagyarban beszélne, és hát a Kalandorok című vígjáték szinte összes erdélyi szereplője olyan hiteltelenre sikeredett, hogy aki volt már a Királyhágón túl villámlátogatóban, csak a fejét fogja a dialógok hallatán. Hát még akkor, amikor a Hargita megyei nagyszülőktől a Békás-szoroson át jön vissza Magyarországra a család – nem kéne 2008-ban teljesen hülyének nézni a filmközönséget.
Borbás Marcsitól kölcsönözve a kifejezést, a Kalandorok leginkább családmese. Nem vérbeli vígjáték, mert ahhoz túl kevés humorral, geggel operál, és persze nem is dráma, mert ahhoz túl slampos, sekélyes, egyszerű. Mégis, mindkettőre hajaz: az Üvegtigris sikerével kérkedik a produceri csapat, ám az Üvegtigris tempója, pergő vulgárnyelve itt nyomokban sincs jelen, a poénok manírosak és kiszámíthatók; illetve egy háromgenerációs család férfi tagjainak kudarcáról, egymáshoz való viszonyáról, az őket körülölelő társadalomról beszél, szociografikus-lírai eszközökkel, csendesen – és felszínesen.
Nevettetés és együtt éreztetés: egyik szándék sem elég erős, hogy a film kiemelkedjen a műfaji középszerűségből, Paczolay Béla helyett vagy Tímár Péternek vagy Török Ferencnek kellett volna ledirigálnia, hogy – így vagy úgy – nagyobbat szólhasson.
Aztán meg, a Kalandorok mégis szeretnivaló. Mert – ha messze is van a székelységtől, mint Makó Jeruzsálemtől – jó Haumann Péter az életvidám, elrévedező egykori falusi tanító szerepében, Pogány Judit is hozza a tőle megszokott, hibátlan zsémbes parasztaszszonyt (kísértetiesen emlékeztetve Koltai Róbert Megy a gőzösére), jó Rudolf Péter a kisstílű, elhazudott tekintélyével kérkedő, csődöt mondott, frusztrált apa szerepében, és Kovács Lajos tökéletes cigány oligarcha (amint megjelenik és megszólal, végre tényleg vadul felröhög a nézőtér: „úgy fog rád tapadni a polic, mint nagymamára a májfolt”).
Miattuk, a Pados Gyula által nyármelegre fényképezett road movie keserédessége és a Kistehén tánczenekar nosztalgikus fűszerekkel hangszerelt filmzenéje miatt a Kalandorok voltaképpen egy kedves filmecske, még reggelre is megmarad az utóíze, bájos kis összecsapott magyar ponyva, mindenféle különösebb csillogás, harsányság nélkül. Gyógyír a lassan múló, hosszú téli éjszakákon, és még ha kissé bárgyún is, de azt sejteti: a vadromantikus Erdély összehozza a szanaszét szaladtakat. Aztán csak dörzsöljük szemünkből a pálinkát!
(Kalandorok, színes magyar vígjáték, 108 perc. Rendezte Paczolay Béla. Forgalmazza a Budapest Film.)