Feydeau, bóvlivá züllesztve

Az ókori mitológia szerint Prokrusztész a háza előtt elhaladókat erőszakkal ágyába fektette, és ha az illető hosszabb volt a fekhelynél, a felesleget levágta a lábából. Iglódi István rendező a Feydeau-darabbal találkozva mintha a mondabeli görög rabló szerepébe bújt volna: Prokrusztész ágyába erőltette a vígjátékot, a színészeket, és Vinkó József fordítóval együtt szinte az összes lehetőséget kihasználta arra, hogy elrontsa a darabot. A színpadon a pergő bonyodalom helyett gyenge álkonfliktust láthatunk: Fernand Bois-D’Enghien, a széltoló főhős (Pavletits Béla) huzamosabb idő után visszatér régi barátnőjéhez, az énekesnő Lucette Gautierhez (Csomor Csilla), akivel ugyan szakítani akar, de szándéka megvalósításához túl gyáva, helyette permanens szerelmi vallomásokra kényszerül. Pedig várja gazdag menyasszonya, akinek segítségével óhajtja elkerülni az adósok börtönét. Iglódi István Feydeau-adaptációjában zavaróan érthetetlen, hogy miért kell Bois-D’Enghiennek visszamennie rég elhagyott szeretőjéhez csak azért, hogy pro forma is szakítson vele. A rendezés már az elején gellert kap, mert erre az apróságnak látszó, de a darab cselekményét hiteltelenné tévő részletre nem figyelt oda sem Vinkó, sem Iglódi. Úgy tűnik, a fordítás nemcsak ebben hibás, hanem abban is, hogy a szerzőre oly jellemző, találó replikák egyáltalán nem érvényesülnek.
A színészek mintha szintén Prokrusztész áldozatai lennének. Csomor Csilla még tisztességesen helytáll, játéka egyenletes, habár a megfelelő hangot nem mindig sikerült megtalálnia. Pavletits Béla ripacskodó futkározása viszont hoszszú távon nagyon fárasztó. Moór Marianna Duverger bárónőként időnként rendkívül előkelő, máskor meg úgy tűnik, nem tud viselkedni, Irrigua tábornok (Végh Péter) pedig mintha Kacsóh Pongrác János vitézéből lépett volna elő. A legjobb talán Auksz Éva, mint Viviane.
A produkció néhány járulékos eleme is kifogásolható. A zenei betétek nyomán az az érzésünk támad, hogy a rendező a muzsika segítségével próbálja idézőjelbe tenni az egyébként is ironikus szemléletű darabot, ezzel azonban kudarcot vall. Az elidegenítések csak stílustörést eredményeznek. A legszínvonalasabb zenei pillanat, amikor felcsendül a Lohengrin nászindulója. Iglódinak egyetlen jó ötleteként Wagner zenéjébe menekülhetünk, a színpadon látható zavaros, Valentin-napra szánt bóvli elől.
Az adaptálók túl könnyű falatnak gondolhatták a művet, amelyhez ha gondosan adagolják a bugyuta szóvicceket, az Önök kérték bejátszásainál is gyengébb jeleneteket, és mindezt le sem porolt klisékkel próbálják még fogyaszthatóbbá tenni, akkor kész a kasszasiker. Az alapállás tehát a hibás, amely a szerző alkotását nézi le, és butítja el a végletekig. Amikor a leendő anyós, Duverger bárónő a második felvonásban kijelenti, hogy kezdi már nagyon unni az egészet, akkor kedvünk lenne közbeszólni: mi is, méltóságos asszony, de nemcsak unjuk, nemcsak csömörünk van, hanem haragszunk is, mert a közelmúlt egyik legnívótlanabb, leggyengébb színházi produkciójával próbáltak becsapni bennünket.
(Georges Feydeau: Fel is út, le is út! Rendezte: Iglódi István. Magyar Színház, 2008. február 15.)