Mohácsy Albert (a fiatalembert a Méta együttes nagybőgőseként ismerik táncházas körökben) népzenészként a saját nagyszülei regényes életéből írt megrázó hatású táncjátékot. Az ötlettel sok évig házalt, végül egy százhalombattai amatőr, ám profi módon működő együttesnél talált befogadásra. A regényes életű főhős, Ágoston Béla 1915-ben született az erdélyi Mezőerkeden, a kalotaszegi Jegenyén nevelkedett, majd a kézdivásárhelyi tanítóképzőben Domokos Pál Péter tanítványa volt. Feleségét, Mezei Margitot Nagyszebenben ismerte meg, tanítóként a Székelyföld több falujában is lakott, amíg a történelem közbe nem szólt. Először a román, aztán a magyar királyi hadseregben szolgált tiszthelyettesként, végül 1945. május 14-én esett hadifogságba, ahonnan csaknem negyven hónap múltán szabadult. Közben a család az orosz front elől egészen Passauig menekült, innen vissza Szatmárba, majd Tolna megye következett – a feleség és a gyerek keresésére indult férj itt talált újra rájuk. Később Ozorára költöztek, ahol a nagyanya 1978-ban bekövetkezett haláláig éltek. Ágoston Béla már nem érhette meg a bemutatót, tavaly októberben, életének 93. évében elhunyt. A zenész-táncos szemmel is érdekes életpálya, a ténylegesen bejárt útvonal szinte kínálta magát egy autentikus néptáncon és népzenén alapuló táncszínházi produkcióhoz, amely természetesen nem ragaszkodik görcsösen a valós történések minden mozzanatához. A közönségnek meghagyták az eredeti táncokban és zenében való gyönyörködés lehetőségét is, ezzel együtt hagyományos katarzisszínházat szerettek volna létrehozni, olyan előadást, amelyből egy darabkát hazavisz magával a néző.
A különféle táncokat a Galkó Balázs által a színpad egyik sarkában elmondott narrációk teszik még drámaibbá. A csikóéveket kalotaszegi, a párosan elkezdett életet székelyföldi táncokkal illusztrálják, de az előadás egyik csúcspontja az Olténiában játszódó, Katonagúnya címet kapott rész: az egyenruhás táncosok puskatussal „beszélik rá” a székely fiút a beilleszkedésre, a szigorú táncrendben való feltétlen részvételre. A dráma csak a tánctéren zajlik, a narráció szövege békés belenyugvást sugall: „Aztán nekem be kellett vonulni katonának. Gondolkodott a sorozótiszt, hogy hát hova is küldjön engem abban az akkorra jókorára hízott Románia nevezetű országban. Na, mondja, mész Nagyszebenbe, a kilencvenes gyalogosokhoz! Hú, felragyogtam, talán túlságosan is, mert szemet szúrt neki. Megnézi jobban a nevemet, azt kérdi: „Te nem román vagy, ugye?” Nem, mondom, magyar vagyok. Na, akkor inkább egy kitüntetett egységhez osztalak be, mondja, a trónörökösi első vadász zászlóaljhoz, Pitestire. Én voltam ott az egyetlen magyar, hát igyekeztem helytállni, hogy ne legyek a szégyene, hanem képviseljem a nemzetemet úgy, ahogy illik.”
A bonchidai tánccal illusztrált hadifogság sem panaszkodás: „Az első nagyobb orosz állomásnál persze rögtön drót mögé dugtak, miután különterelték a civileket és az egyenruhásokat. Amikor végül elindult a vonatunk Kijev felé, azt sem tudtuk, nem Kamcsatka lesz-e belőle. Szegény Fejér Gyurka felsóhajtott: a jó Mária ezt nem engedheti meg! Éppen szeptember 24-e volt aznap, fogolyszabadító Mária napja… Mondtam neki, nyugodj meg, Gyurka, meg fogja engedni! Aztán úgy is lett, de mi, akik tudtuk, hogy nincs mese úgyse, nem haragudtunk fogolyszabadító Máriára.”
Egy idő után levelezhettek az otthoniakkal, virágnyelven írt nyílt levelezőlapon. Az otthon maradottak szatmárit táncolnak, a hazatalálók pedig sárközit ropnak. A találkozás pillanata is megindító: „mentem befelé Regölyben, elértem az első házakat. Szétnézek mindenfelé, na, most vajon merre. Az egyik saroknál jön lefelé szembe egy apáca, karján egy háromévesforma kislánnyal. Mondom neki, kit keresek. Erre szelíden a kezembe adta a gyermeket. Jöjjön, tanító úr, hazakísérem! Nálunk dajkáskodott az az apáca, a kislány pedig a te édesanyád volt.”
Az utolsó kép a lemondásé: „Erdélyben azóta sem jártam, bár lehetőségem éppen többször is lett volna rá. Ki tudja, talán azért nem vitt rá a lélek, mert így legalább álmaimban olyannak maradhatott minden, amilyennek én láttam. Amilyen akkor volt, és amilyen nem lesz többé soha már…”
A táncjátékot – amelynek koreográfusai Kovács Norbert, Mohácsyné Lőrincz Hortenzia és Ónodi Béla, dramaturgja Galkó Balázs, jelmeztervezője Petri Kiss Borbála, a zenét pedig a Gömbszörp zenekar szolgáltatja – februárban kétszer is bemutatják Százhalombattán, majd országos turnéra indulnak. A fővárosban a Művészetek Palotájában adják elő. Aki teheti, nézze meg a Forrás Néptáncegyüttes táncosait, maradandó élményben lesz része.
origo.hu
Tárgyiasítja a nőket, lenézi a gyerekeket - ez Magyar Péter valódi arca - videó
