Időutazás

Olyan sokszor lehetett déjŕ vu érzésünk az utóbbi években, hogy ma már szinte fel sem tűnik, ha egy-egy közéleti vitában vagy hatalmi reakcióban negyven–ötven évet röpülünk vissza az időben. Mintha ismét életünk természetes velejárója lenne a pökhendi tudatlanságnak vagy a szimpla hatalmi gőgnek való kiszolgáltatottság. Meg sem döbbenünk, ha a minisztériumból ismét „leszólnak” egy gyorshajtás elsimítására, s ha valami kis visszhangja mégis lesz az esetnek, a rácsodálkozás, hogy itt tartunk megint, három napig sem tart.
A „múltidézésnek” érdekes és tanulságos kategóriájává fejlődött a történelmi egyházak bírálata, a fekete reakció elleni kíméletlen küzdelem. Az ilyesmi leginkább akkor hatásos, ha az élet minél több területén bontakozik ki spontán módon. Az is fontos, hogy jól legyen időzítve egy-egy objektív problémafelvetés. Például egy évtizeden keresztül érlelődött kedves fővárosi szokássá, hogy évente két alkalommal, a költségvetési törvény tárgyalásának idején és az egyszázalékos adófelajánlások benyújtásakor valamelyik liberális politikus sebtiben összetákolt emelvényen hadonászva követeli a vatikáni szerződés azonnali felmondását, valamint javasolja, hogy a hívek tartsák el egyházaikat. Kíváncsian várom, hogy az idei produkcióra ki vállalkozik majd.
A 2008-as idény sokkal izgalmasabbnak ígérkezik, mint a sokéves átlag. Igaz, most nem várható, hogy a bátor és igazmondásáról elhíresült miniszterelnök megregulázza a római pápát, annál különlegesebb csemege viszont a közlekedésrendészeti „zéró tolerancia” elvének a szórványtelepülések lelkipásztorait sújtó következménye. Ezen aztán lehet rágódni, hogyan is képzeli az egyház, hogy papjai majd valamiféle feudális kiváltságot kapnak az alkoholos vezetésre. E műfelháborodás két fontos szerepet is betölthet: részint rávilágít a papok lehetetlen viselkedésére, részint eltereli a figyelmet a sokakat bosszantó és borítékolhatóan a korrupció melegágyává váló ostoba szabályozásról, amely, mint azt hétköznapi tapasztalataink bőséges példákkal mutatják, teljesen alkalmatlan a közlekedési szokások megváltoztatására.
Ezeken kívül az idén még egy nagyon ígéretes új front is várható, amely a jelek szerint az egyházi gyűjtemények működését veszélyeztető drasztikus pénzelvonások körül fog fellángolni. Néhány nagy múltú, pótolhatatlan értékeket őrző gyűjtemény ugyanis, érzékelve, hogy finanszírozhatósága a végső határhoz érkezett, fölvetette, hogy jelen körülmények között meg kellene fontolni: figyelemfelhívás gyanánt bizonyos tárgyakat nem adnak kölcsön a reneszánsz év budapesti kiállításaira. Nos, e felháborító arcátlanságra való reakciók közül nem is első, de mind ez idáig a legérdekesebb Kaján Imre Az egyház – őriz vagy elzár? című, a Népszabadságban olvasható opusa. A szerző kijelentéseinek és sajátos történelemszemléletének különös nyomatékot ad, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) múzeumi kollégiumának elnökeként írta alá művét, amelyből megtudhatjuk, hogy az egyházak értékei közpénzből keletkeztek, ezért mindenki tulajdonát képezik; valamint hogy a magyar katolikus egyház (újra) lepaktált a szocializmussal, hiszen a schallaburgi Mátyás-kiállításra vígan odaadott mindent, most meg nem.
Erre igazán nincs mit mondani. Természetesen minden egyházi gyűjtemény látogatható, kutatható, megtekinthető, ezért az értékek elzárásának vádja meglehetősen különös. Az a kiváló érvelés, amely szerint minden érték a dolgozó népé, hiszen adókból keletkezett, felveti, miért nem államosítják újból a történelmi egyházak vagyontárgyait, mint tették azt 1950-ben. Különös az is, hogy a szerzőnek nem jut eszébe: 1982-ben elég nehezen kivitelezhető volt – és ez esetben meglehetősen céltalan is lett volna – ellenállni Miklós Imre azon kérésének, hogy kölcsönözzenek néhány tárgyat a schallaburgi kiállításra.
A legfőbb kérdés számomra azonban az, hogy milyen egyetemen lehet szert tenni ilyen különös történelemszemléletre, és biztosan jó döntés-e, ha ezzel a meggyőződéssel valaki a közpénzek elosztása fölött diszponál 2008-ban.