1998 őszéig több bátor kezdeményezése is volt a szervezetnek, mint például az ország Európai Tanácsi csatlakozásának ügyében 1993 nyarán megfogalmazott memorandum, a saját oktatási törvénytervezet támogatására összegyűjtött félmillió (!) aláírás, de 1998 őszén az önálló állami magyar egyetem ügyében elfogadott ultimátum visszavonását követően a kezdeményező lendület alábbhagyott, a politikai vonalvezetés egyre inkább eseménykövetővé vált, amit csak erősített az, hogy az autonomista oldal prominenseit vagy kiszorították, vagy kiváltak maguktól, majd saját szervezetek alapításába fogtak.

A folyamatos hátrálással oda jutottunk, hogy már rég nem arról folyik a vita, hogy visszakaphatja-e a katolikus egyház a gyulafehérvári Batthyaneumot, ezt a világon egyedülálló könyvtárat és tudományos gyűjteményt, mely a törvények szerint is egyértelműen megilletné. Hanem szerzett jogokat vonnak meg, odaítélt erdőket, kastélyokat államosítanak újra, a valaha még koalíciós szakítópróbaként emlegetett önálló állami magyar egyetem helyett a meglevő oktatási rendszer működő intézményein farigcsálnak. Lopakodó, kevéssé látványos, lassan őrlő, félelmetesen szisztematikus háborút folytat az erdélyi magyarsággal szemben a bukaresti államhatalom.

A magyar érdekképviselet, az RMDSZ hallgat a több hónapja zajló, vérlázító nagyváradi jogtiprásról. Ami nem meglepő, hiszen a szervezet, amennyire teheti, már rég kerüli a konfliktusos témákat, holott épp ezek felvállalása képezte életre hívásának célját. A kilencvenes évek elején az első vállalások egyike volt az erdélyi magyarságot ért jogsérelmek összegyűjtése, és „fehér könyvek” formájában való kiadása. Meg is jelent néhány kötet, de a rendelkezésre álló, jól dokumentált ügyeknek apró töredékét ölelik ezek fel. Ideje lenne folytatni a munkát ezen a téren, a premontrei kolostorról is össze lehetne lassan állítani egy alapos dokumentációt, ha már a nyílt szembeszállást a hatalmi akarattal nem vállalják.

Ukrán viszonylatban még rosszabb a helyzet, ott nyílt diszkrimináció alatt, brutális jogfosztottságban él a magyar közösség, mindennapi fizikai fenyegetettségben. Az ukrán kényszertoborzó pribékek által brutálisan megvert, majd sérüléseibe belehalt Sebestyén József esete a Kárpát-medencei magyar sorsközösség több tragikus dimenzióját is megvilágítja.

Belsőmagyarországon arra világított rá a tragikus eset, hogy az ellenzéki oldalon sokakból teljességgel kiveszett a nemzeti szolidaritással együtt az emberiesség minimuma is. „Fura, hogy azok, akik helyből elhisznek minden atrocitást, ami ukránokat ér, hirtelen szkeptikussá válnak, ha az áldozat magyar” – írta találóan Robert C. Castel a közösségi oldalán az ügy kapcsán. Igen, ezt a jellegzetes SZDSZ-es mentalitást láthatjuk a médiában és a világhálós fórumokon megjelenni. A kilencvenes évek mindennapi létélménye volt e jelenség: létezett egy párt, mely minden sérelemre érzékeny volt, de a magyarokat ért sérelmekre a legkevésbé. Egy párt, mely még a vitathatatlanul náci ihletésű, származási alapon diszkrimináló Benes-dekrétumok ügyében is képes volt a 2002-es választási kampány idején a szlovák oldalra állni az Orbán Viktor vezette magyar kormánnyal szemben. Inkább nem idézem, miként képesek magyarul kifogástalanul fogalmazó emberi egyedek a témában reagálni, sokunkban pislákol a remény, hogy egyszer talán szégyellni fogják, amit műveltek, hogy politikai fanatizmusuk kivetkőztette őket emberi mivoltukból.

E tragikus pillanatok drámaiságát aligha ellensúlyozhatja bármi. Még a Tisza Párt háza tájáról érkező komikus mozzanatok sem, pedig ezekben igencsak bővelkedhettünk az utóbbi időben. A Tisza Párt számára igencsak lesújtó végkimenetelű Takács–Kulja-vita, amit az ellenzéki szolgasajtó sem mert győzelemként tálalni, a nagykanizsai kongresszuson előadott pártelnöki bakiparádé, az orkán lezáporozása, a bokszolást imitáló mosolyfakasztó pózolás, s a legutóbbi felvetés, miszerint Magyar Péter Tusványoson vitázna Orbán Viktorral, nem kis derültséget okozott a nemzeti oldalon.

A magyar miniszterelnök joggal hivatkozik arra, hogy neki nem Magyar Péterrel van vitatkoznivalója, hanem az ellenzéki hatalomaspiráns kenyéradó gazdáival. Ugyanakkor az már 2006-ban bebizonyosodott, hogy egy gátlástalan hazudozóval nincs értelme leülni vitázni.

Politikai bohóckodásnak itt nincs tere. Arra ott van a Facebook, a néhány tucat taggal bíró, programmal, jelöltekkel a választások előtt kevesebb, mint egy évvel még nem rendelkező médiapárt kedvenc játszótere.

Tusványos pedig maradjon csak meg a nemzetépítő gondolatok bölcsőjének. El a kezekkel Tusványostól!