A globalizmusellenes, szuverenitáspárti erők helyzete sehol sem rózsás. Gigantikus ellenféllel, egy gazdasági, tudatipari és politikai hatalmi komplexummal állnak szemben, melynek korrupciós hálója átszövi a formális döntéshozás intézményeit a végrehajtástól a törvényhozáson át a bírói hierarchiáig, uniós és tagállami szinten egyaránt.
Még a másfél évtizede kétharmados parlamenti többségre támaszkodó magyar kormány pozíciója sem irigylendő: kívülről anyagilag fojtogatja az EU-s önkény, a migrációügyi szankció és a jog szerint járó források visszatartása, belülről a globalista segédcsapatok helyi erői, miközben a szomszédos magyarellenes államok, főként Románia és Ukrajna oldaláról folyamatosak a provokációk.
Mint lapunk is beszámolt róla, a Citizen.go aláírásgyűjtést indított Fejes Rudolf Anzelm apát ügyében, aki a dolgok jelen állása szerint arra kényszerül, hogy elhagyja a nyolcszáz éves premontrei kolostort, ahol évtizedek óta él és szolgál. Az üggyel részletesen foglalkozott mind az erdélyi, mind a magyarországi nemzeti sajtó, a jogi helyzetet legmélyebben a Főtér portál elemezte, ezért eltekintek a kommunista rendszer metodikáját idéző eset részletes ismertetésétől. Nem hiába hasonlította az ügyet Tőkés László az ő 1989-es kilakoltatási peréhez. A különbség mindössze az, hogy akkor Romániában a legbrutálisabb kommunista diktatúra tombolt, míg manapság állítólag demokrácia van. Persze tudjuk, Ion Iliescu már harminc éve megmondta, hogy ez egy sajátlagos, „eredeti” demokrácia. Aminek – tegyük hozzá – egyik jellegzetessége, hogy a bírói hatalmi ág bármikor az etnokratikus, magyarellenes központi akarat kiszolgálásának eszközévé degradálható.
A magyar érdekképviselet oldaláról nézve a kérdést, az elmúlt három és fél évtized első harmada a formatív, azaz helyzetteremtő és az adaptív, azaz helyzetelfogadó felfogásban gondolkodó oldal vetélkedéseként is felfogható, mely az utóbbiak győzelmével zárult 2003-ban. Az autonomista szárny bár program- és alapszabályszinten megnyerte a belső harcot 1993 januárjában, az 1996-os kormányzati szerepvállalást követően képtelen volt rászorítani a vezetést saját, központi célkitűzésének, az autonómiakövetelésnek a képviseletére.
1998 őszéig több bátor kezdeményezése is volt a szervezetnek, mint például az ország Európai Tanácsi csatlakozásának ügyében 1993 nyarán megfogalmazott memorandum, a saját oktatási törvénytervezet támogatására összegyűjtött félmillió (!) aláírás, de 1998 őszén az önálló állami magyar egyetem ügyében elfogadott ultimátum visszavonását követően a kezdeményező lendület alábbhagyott, a politikai vonalvezetés egyre inkább eseménykövetővé vált, amit csak erősített az, hogy az autonomista oldal prominenseit vagy kiszorították, vagy kiváltak maguktól, majd saját szervezetek alapításába fogtak.
A folyamatos hátrálással oda jutottunk, hogy már rég nem arról folyik a vita, hogy visszakaphatja-e a katolikus egyház a gyulafehérvári Batthyaneumot, ezt a világon egyedülálló könyvtárat és tudományos gyűjteményt, mely a törvények szerint is egyértelműen megilletné. Hanem szerzett jogokat vonnak meg, odaítélt erdőket, kastélyokat államosítanak újra, a valaha még koalíciós szakítópróbaként emlegetett önálló állami magyar egyetem helyett a meglevő oktatási rendszer működő intézményein farigcsálnak. Lopakodó, kevéssé látványos, lassan őrlő, félelmetesen szisztematikus háborút folytat az erdélyi magyarsággal szemben a bukaresti államhatalom.
A magyar érdekképviselet, az RMDSZ hallgat a több hónapja zajló, vérlázító nagyváradi jogtiprásról. Ami nem meglepő, hiszen a szervezet, amennyire teheti, már rég kerüli a konfliktusos témákat, holott épp ezek felvállalása képezte életre hívásának célját. A kilencvenes évek elején az első vállalások egyike volt az erdélyi magyarságot ért jogsérelmek összegyűjtése, és „fehér könyvek” formájában való kiadása. Meg is jelent néhány kötet, de a rendelkezésre álló, jól dokumentált ügyeknek apró töredékét ölelik ezek fel. Ideje lenne folytatni a munkát ezen a téren, a premontrei kolostorról is össze lehetne lassan állítani egy alapos dokumentációt, ha már a nyílt szembeszállást a hatalmi akarattal nem vállalják.
Ukrán viszonylatban még rosszabb a helyzet, ott nyílt diszkrimináció alatt, brutális jogfosztottságban él a magyar közösség, mindennapi fizikai fenyegetettségben. Az ukrán kényszertoborzó pribékek által brutálisan megvert, majd sérüléseibe belehalt Sebestyén József esete a Kárpát-medencei magyar sorsközösség több tragikus dimenzióját is megvilágítja.
Legabszurdabb, leginkább észbontó az, hogy magyar embereket soroz be a Kárpátalját bitorló ellenséges állam egy értelmetlen, megnyerhetetlen háborúban, amihez a magyaroknak semmi köze, amit a kezdet kezdetén le lehetett volna zárni, s mely nem az ukrán szuverenitásért zajlik, hanem azért, hogy Ukrajnában véglegesen stabilizálja hatalmát a „pusztító világerő”, a globális háttérhatalom.
Belsőmagyarországon arra világított rá a tragikus eset, hogy az ellenzéki oldalon sokakból teljességgel kiveszett a nemzeti szolidaritással együtt az emberiesség minimuma is. „Fura, hogy azok, akik helyből elhisznek minden atrocitást, ami ukránokat ér, hirtelen szkeptikussá válnak, ha az áldozat magyar” – írta találóan Robert C. Castel a közösségi oldalán az ügy kapcsán. Igen, ezt a jellegzetes SZDSZ-es mentalitást láthatjuk a médiában és a világhálós fórumokon megjelenni. A kilencvenes évek mindennapi létélménye volt e jelenség: létezett egy párt, mely minden sérelemre érzékeny volt, de a magyarokat ért sérelmekre a legkevésbé. Egy párt, mely még a vitathatatlanul náci ihletésű, származási alapon diszkrimináló Benes-dekrétumok ügyében is képes volt a 2002-es választási kampány idején a szlovák oldalra állni az Orbán Viktor vezette magyar kormánnyal szemben. Inkább nem idézem, miként képesek magyarul kifogástalanul fogalmazó emberi egyedek a témában reagálni, sokunkban pislákol a remény, hogy egyszer talán szégyellni fogják, amit műveltek, hogy politikai fanatizmusuk kivetkőztette őket emberi mivoltukból.
E tragikus pillanatok drámaiságát aligha ellensúlyozhatja bármi. Még a Tisza Párt háza tájáról érkező komikus mozzanatok sem, pedig ezekben igencsak bővelkedhettünk az utóbbi időben. A Tisza Párt számára igencsak lesújtó végkimenetelű Takács–Kulja-vita, amit az ellenzéki szolgasajtó sem mert győzelemként tálalni, a nagykanizsai kongresszuson előadott pártelnöki bakiparádé, az orkán lezáporozása, a bokszolást imitáló mosolyfakasztó pózolás, s a legutóbbi felvetés, miszerint Magyar Péter Tusványoson vitázna Orbán Viktorral, nem kis derültséget okozott a nemzeti oldalon.
A magyar miniszterelnök joggal hivatkozik arra, hogy neki nem Magyar Péterrel van vitatkoznivalója, hanem az ellenzéki hatalomaspiráns kenyéradó gazdáival. Ugyanakkor az már 2006-ban bebizonyosodott, hogy egy gátlástalan hazudozóval nincs értelme leülni vitázni.
Tusványos harmincöt év alatt a magyar–román párbeszéd fórumából fokozatosan átalakult a magyar–magyar nemzetpolitikai műhelymunka helyszínévé, melynek organikus csúcspontja Tőkés László helyzetjelentése a Kárpát-medencei magyarság szellemi-politikai állapotáról, és Orbán Viktor nemzeti vonatkozásokat sem mellőző világpolitikai elemzése, melyre nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi közvélemény is odafigyel.
Politikai bohóckodásnak itt nincs tere. Arra ott van a Facebook, a néhány tucat taggal bíró, programmal, jelöltekkel a választások előtt kevesebb, mint egy évvel még nem rendelkező médiapárt kedvenc játszótere.
Tusványos pedig maradjon csak meg a nemzetépítő gondolatok bölcsőjének. El a kezekkel Tusványostól!
