Tusványos hívei és ellendrukkerei

Szőke László, az erdélyi magyar média fenegyereke úgy kezdte megszólalását a 34. Bálványosi Nyári Szabadegyetem részeként megrendezett Kell és lehet mottójú tollforgatófórumon, hogy eljött az utolsó Tusványosra, „ahogy a rendezvényt nevezte egy ellenzéki újságíró”. A pontosan be nem azonosított közéleti szereplő által minden bizonnyal bon mot-nak szánt gondolat nem kelt szárnyra, a világhálón egyedül a magyarellenes bejegyzéseket sorozatban gyártó George Lazar „digitális tartalomkészítő” fröcsögésében találtam rá.

Az összesen negyven helyszínen megtartott, ezer előadót felvonultató ötszáz előadás naponta tízezreket vonzott, utolsó este Rúzsa Magdi koncertjén szabályosan megtelt a tábor. Mi más maradt az ellendrukkereknek, mint az, hogy fanyalogjanak,

s azon örvendezzenek, hogy bezzeg a Margaret Island és a Punnany Massif jól megmutatta a Fidesz közönségének, miként gondolkodnak a kormányerőkről?

Az, hogy a Margaret Island koncertje alatt nemcsak egy szivárványos zászló jelent meg a színpadon, hanem macskás fadíszeket vetítettek ki a Nem voltál jó című dal elhangzásával egy időben, egyenesen arcátlanság, a vendégjoggal való visszaélés. (Ha valakinek nem lenne világos, a macskás fadísz a kormány ellen uszító előadók koncertjein zúgó „mocskos Fidesz” üzenetét hordozza. A szóban forgó dal szövegét egyébként Bródy János írta.) A Punnany Massif sajátos módon nem a Fidesz-, hanem a KDNP-logót vetítette ki a háttérbe – áthúzva. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy emögött az húzódik meg, hogy utóbbi a kereszttel és a piros-fehér-zöld színeivel hangsúlyosan jeleníti meg a keresztény-nemzeti értékrend üzenetét, ellentétben a narancssárga Fidesz-szimbólummal.

Arról már értekeztem e rovatban két esztendővel ezelőtt ((https://magyarnemzet.hu/velemeny/2023/07/tusvanyos-valodi-uzenete), hogy a tábor zenei kínálatában a nemzeti értékrendet megjelenítő együttesek reprezentáltsága meglehetősen alacsony, miközben ezzel párhuzamosan az ellenzékinek számító előadók valahogy bekerülnek a merítésbe, az Indexen e kérdésben megjelent írás ((https://index.hu/kultur/2025/07/27/margaret-island-macskas-fadisz-tusvanyos-koncert-fidesz/) állításával ellentétben. Érdekes kérdés, hogy miért van az ez így. A fonák jelenségnek lehetséges egy értékelvi és egy haszonelvű magyarázata.

Nézzük az utóbbit!

Amennyiben az illetékes programfelelősök úgy vélik, hogy egy ilyen gesztus bármi módon megtérül, alaposan tévednek. Igazolás rá az elmúlt három és fél évtized. A gesztusok nem lelnek viszonzásra, politikai hasznuk pedig nincs.

Ami az esetleges értékrendi azonosulást illeti, tény, hogy a Fidesz a liberális oldalról indult, 1993 nyarán állt rá fokozatosan a ma is képviselt nemzeti pályára. Akkor a párton belüli virtigli SZDSZ-esek jól megkomponált koreográfia szerint egymás után léptek ki, s találtak szellemi-politikai otthonra a nagyobbik liberális pártban. Azonban nem mindenki tett így, főleg kulturális vonalon nem. Hadd emlékeztessek Bayer Zsolt és Szakács Árpád A kultúra diktatúrája című közös kötetére, amely azt járja körbe többek között, hogy miként finanszírozza a nemzeti kormány kulturális téren a saját ellenségeit. Attól, hogy az említett kiadványba összegyűjtött Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozat véget ért már azelőtt, hogy a szerzője eltávolodott a kormánytól, maga a jelenség nem szűnt meg. A magam részéről ebbe a kontextusba illeszteném az ellenzéki zenekarok ismételt tusványosi meghívását.

Az indokolt lehet, sőt hasznos, ha vitázni hívnak ellenzéki közéleti szereplőket. Mint tették azt 2022-ben, midőn Orbán Balázs polemizált Gulyás Mártonnal, de járt Tusványoson Puzsér Róbert, s több ellenzéki szereplő. Idén Tarr Zoltánt is meghívták a Tisza Párttól, de nem kapott kimenőt a főnökétől.

A kormányoldalnak nincs miért tartani a nyílt színi eszmecserétől, hiszen a nagy kérdésekben a tények s az érvek őt erősítik, nem szólva a felkészültségről, lásd a Takács–Kulja-vitát. De amikor ott van a lehetőség, hogy a zenén keresztül értékrendet is közvetítsünk, akkor előnyben kellene részesíteni a nemzeti gondolkodású előadókat s mellőzni azokat, akik mocskos fideszezéssel hálálják meg az invitációt.

Más kérdés, hogy ennek az egész problémakörnek a kedvezőtlen politikai hatása eltörpül ahhoz képest, hogy eljutottunk oda, ma már nemcsak a Kárpát-medence politika iránt érdeklődő közönsége várja a magyar miniszterelnök szokásos évi helyzetértékelését, hanem a nemzetközi politikum is.

A jövendölésekkel ellentétben Orbán Viktor nem hirdetett előre hozott választásokat, nem jelentett be semmi egetrengetőt, hanem reflektált az aktuális politikai kérdésekre, felvázolta a magyar megmaradás és békés gyarapodás előfeltételeit, történelmi megalapozottságú magyarázatot adott az európai ösztönös veszélyérzet végzetes lecsökkenésére, s felvázolta a koncentrikus körök Európájának vízióját a föderális Európa alternatívájaként.

Fontos szerepet kapott a beszédben a migráció és a háború kérdése, amit a másik oldal előszeretettel nevez retorikai fogásnak, számításnak, kampánytaktikának.

Holott ez az, ami meghatározza a közeljövőt és a középtávú perspektíváinkat. A baloldal bevett gyakorlata, hogy tagadja a veszélyt vagy úgy ábrázolja azt, mintha jelentéktelen lenne, s ezzel párhuzamosan nevetségessé igyekszik tenni azokat, akik rámutatnak annak akutságára. A jelenség nem újkeletű. A Fidesz-nemzedék, a hatvanas évek szülöttei még emlékezhetnek, hogy a balos sajtóban miként gúnyolták már a rendszerváltás előtt Fekete Gyulát, aki az elsők között figyelmeztetett arra, hogy fogyatkozófélben vagyunk. Ugyanezt láthattuk a migráció terén, a Soros-terv kapcsán, az LMBTQXYZ-lobbi nyomulásának ügyében s a háború kérdésében.

Nálunk Erdélyben is bevetették ezt a fegyvert – az újságíróból lett ügyvéd, majd politikus Tokay György azzal vádolta a nyugati sajtóban a kilencvenes évek elején Tőkés Lászlót, hogy „apokaliptikus látomásai” vannak. Azóta eltelt több mint három évtized és az erdélyi magyarság lélekszáma több mint egyharmadával csökkent – békeidőben, nem kis részben a magyar érdekképviselet kormányzati szerepvállalása mellett. Akkor hogy is állunk az „apokaliptikus látomásokkal”?

A veszély tagadásán kívül jellemző balos taktika azzal vádolni a másik oldalt, amit maga tesz. A gyűlöletkeltők rágalmaznak uszítással, a nyíltan alkotmánypuccsra készülődők, az írott és íratlan jogot félreseperni szándékozók támadják másfél évtizede a kormányt azzal, hogy felszámolja a jogállamot és a demokráciát.

Lázálmaikban odáig jutnak, hogy azon tanakodnak, vajon átadja-e a kormány a hatalmat vereség esetén. Mintha ez nem lenne evidencia.

1989 óta valódi veszélyben csak 2006-ban volt a demokrácia, amikor a karhatalom azonosítójel nélküli pribékjei csontokat törtek szadista kéjjel, szemeket lőttek ki, a fősodratú ballib sajtó túlkapásokról beszélt a szabályos rendőrterror kapcsán, a bíróságok gyorsított eljárásban ítélték el az áldozatokat, a főpolgármester pedig kitüntette a brutális rendőri fellépés fő felelősét. A demokratikus intézményrendszer még ekkor is erősebbnek bizonyult azoknál, akik gátlástalanul használták az állam minden intézményét politikai eszközként.

Balliberális értelmiségiek ágyaznak meg teoretikusan a vérontásnak, amire alig várnak. Hiszen most szerintük olyan körülmények vannak, amelyek […] demokrácián kívüli eszközök bevetését teszik szükségessé a rendszer megdöntésére.

E sorokat több mint tíz esztendővel ezelőtt, 2014 novemberében fogalmazta meg a tragikusan korán eltávozott, nyolcvan éve született újságírófejedelem, Lovas István, aki egyben arra is figyelmeztette a polgárháborúra uszítókat:

A magyar nép a békére vevő. De ha kell, a békére támadók ellen felveszi a botot, a Molotov-koktélt. Még a kétharmadnál is nagyobb arányban.

Hogy kik támadnak ma a békére? Azok, akik Orbán Viktor elpusztításának szükségességéről beszélnek, akik eljátsszák a színpadon a miniszterelnök fejbelövését s akik azzal heccelik közönségüket, hogy a kormány nem szándékszik átadni vereség esetén a hatalmat.