Nézzük az utóbbit! 

Ami az esetleges értékrendi azonosulást illeti, tény, hogy a Fidesz a liberális oldalról indult, 1993 nyarán állt rá fokozatosan a ma is képviselt nemzeti pályára. Akkor a párton belüli virtigli SZDSZ-esek jól megkomponált koreográfia szerint egymás után léptek ki, s találtak szellemi-politikai otthonra a nagyobbik liberális pártban. Azonban nem mindenki tett így, főleg kulturális vonalon nem. Hadd emlékeztessek Bayer Zsolt és Szakács Árpád A kultúra diktatúrája című közös kötetére, amely azt járja körbe többek között, hogy miként finanszírozza a nemzeti kormány kulturális téren a saját ellenségeit. Attól, hogy az említett kiadványba összegyűjtött Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozat véget ért már azelőtt, hogy a szerzője eltávolodott a kormánytól, maga a jelenség nem szűnt meg. A magam részéről ebbe a kontextusba illeszteném az ellenzéki zenekarok ismételt tusványosi meghívását.

Az indokolt lehet, sőt hasznos, ha vitázni hívnak ellenzéki közéleti szereplőket. Mint tették azt 2022-ben, midőn Orbán Balázs polemizált Gulyás Mártonnal, de járt Tusványoson Puzsér Róbert, s több ellenzéki szereplő. Idén Tarr Zoltánt is meghívták a Tisza Párttól, de nem kapott kimenőt a főnökétől. 

Más kérdés, hogy ennek az egész problémakörnek a kedvezőtlen politikai hatása eltörpül ahhoz képest, hogy eljutottunk oda, ma már nemcsak a Kárpát-medence politika iránt érdeklődő közönsége várja a magyar miniszterelnök szokásos évi helyzetértékelését, hanem a nemzetközi politikum is. 

 Fontos szerepet kapott a beszédben a migráció és a háború kérdése, amit a másik oldal előszeretettel nevez retorikai fogásnak, számításnak, kampánytaktikának.

Holott ez az, ami meghatározza a közeljövőt és a középtávú perspektíváinkat. A baloldal bevett gyakorlata, hogy tagadja a veszélyt vagy úgy ábrázolja azt, mintha jelentéktelen lenne, s ezzel párhuzamosan nevetségessé igyekszik tenni azokat, akik rámutatnak annak akutságára. A jelenség nem újkeletű. A Fidesz-nemzedék, a hatvanas évek szülöttei még emlékezhetnek, hogy a balos sajtóban miként gúnyolták már a rendszerváltás előtt Fekete Gyulát, aki az elsők között figyelmeztetett arra, hogy fogyatkozófélben vagyunk. Ugyanezt láthattuk a migráció terén, a Soros-terv kapcsán, az LMBTQXYZ-lobbi nyomulásának ügyében s a háború kérdésében.

Nálunk Erdélyben is bevetették ezt a fegyvert – az újságíróból lett ügyvéd, majd politikus Tokay György azzal vádolta a nyugati sajtóban a kilencvenes évek elején Tőkés Lászlót, hogy „apokaliptikus látomásai” vannak. Azóta eltelt több mint három évtized és az erdélyi magyarság lélekszáma több mint egyharmadával csökkent – békeidőben, nem kis részben a magyar érdekképviselet kormányzati szerepvállalása mellett. Akkor hogy is állunk az „apokaliptikus látomásokkal”?

Lázálmaikban odáig jutnak, hogy azon tanakodnak, vajon átadja-e a kormány a hatalmat vereség esetén. Mintha ez nem lenne evidencia.

1989 óta valódi veszélyben csak 2006-ban volt a demokrácia, amikor a karhatalom azonosítójel nélküli pribékjei csontokat törtek szadista kéjjel, szemeket lőttek ki, a fősodratú ballib sajtó túlkapásokról beszélt a szabályos rendőrterror kapcsán, a bíróságok gyorsított eljárásban ítélték el az áldozatokat, a főpolgármester pedig kitüntette a brutális rendőri fellépés fő felelősét. A demokratikus intézményrendszer még ekkor is erősebbnek bizonyult azoknál, akik gátlástalanul használták az állam minden intézményét politikai eszközként.

 E sorokat több mint tíz esztendővel ezelőtt, 2014 novemberében fogalmazta meg a tragikusan korán eltávozott, nyolcvan éve született újságírófejedelem, Lovas István, aki egyben arra is figyelmeztette a polgárháborúra uszítókat: 

Hogy kik támadnak ma a békére? Azok, akik Orbán Viktor elpusztításának szükségességéről beszélnek, akik eljátsszák a színpadon a miniszterelnök fejbelövését s akik azzal heccelik közönségüket, hogy a kormány nem szándékszik átadni vereség esetén a hatalmat.