Csaknem 14 százalék elvben elég ahhoz, hogy egy párt megkapaszkodjon az önkormányzatok szintjén, akad ám néhány bökkenő. Az egyik, hogy az anyaországi pártok erdélyi népszerűsége nem konvertálható egy az egyben az erdélyi politikai arénában szereplő támogatottjaik szavazataira. 2008-ban több olyan MPP-s polgármesterjelölt elbukott, aki mellett Orbán Viktor a helyszínen személyesen kampányolt. 2012-ben a Fidesz a tétjeit az Erdélyi Magyar Néppártra tette, amelynek eredménye nem haladta meg ennek dacára a húsz százalékot a magyar szavazatok körében és a párt meg sem közelítette az akkori alternatív küszöböt. Ezek után következett a Fidesz–RMDSZ-kiegyezés, ami ­miatt az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának legutóbbi ülésén Markó Béla tetemre hívta Kelemen Hunort a ballib sajtó örömködésének közepette.

Markó mindig görbén nézett a Fideszre, nála a fennen hirdetett „egyenlő távolság elve” az egyes anyaországi pártoktól azt jelentette, hogy balra nyitottak vagyunk, jobbra meg zártak. Emlékezetes, hogy 1999-ben a csíkszeredai kongresszus alkalmával a kétségbevonhatatlan nemzeti elkötelezettségű MIÉP meghívóját visszamondták, míg a globalista-nemzetellenes MSZP és az SZDSZ képviselői ott lehettek a gyűlésen.

Kelemen Hunorral lenne mit vitatkozni egy erdélyi nemzeti-autonomista hazafinak, hogy konkrét ügyet is említsek, belső körökben senki nem tagadja, hogy RMDSZ-es nyomásra szüntette meg a Fidesz-kormány az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács „demokráciaközpontjait”, amelyek kis túlzással erdélyi kormányablakokként működtek és egész tevékenységükkel, amiben kiemelt szerepet játszott a honosítási dossziék összeállítása, nemzetpolitikai célokat szolgáltak.

Főként ha belegondolunk, hogy mi is a „fejmosás” oka. Kelemen Hunor megőrizve a legtöbb kérdésben, így a belpolitikában és nagyrészt a külpolitikában is a maga autonómiáját, szimbolikus kérdésekben s a választási kampányban kiállt az Orbán-kormány mellett és partner volt az anyaországi támogatások célba juttatási rendszerének alakításában és működtetésében. Hogy utóbbit lehetett volna jobban csinálni, az biztos, de Markónak aligha ez csípte a szemét, hiszen elnöksége idején az anyaországi támogatások az ő klientúraépítését szolgálták. Hanem a Fidesz melletti ismételt kiállás zavarta. Ami, hadd jegyezzem meg, nem terjedt odáig, hogy az RMDSZ is csatlakozzon a Patrióták pártcsaládjához.

Visszatérve a Tisza Párt erdélyi mutációjára, ennek neve, abszurditását leszámítva sem ígér sok jót. Tartásról és tisztességről beszélni egy olyan párt farvizén létrejött politikai szervezet vonatkozásában, amelynek elnöke arra alapozta politikai karrierjét, hogy titokban felvette a felesége mondatait, majd évekig zsarolta a felvétellel, amit később nyilvánosságra is hozott, amelynek elnöke feltűnése óta egyik hazugságot halmozza a másikra, s a mentelmi jog mögé bújik a telefoneltulajdonítás ügyében, nos, ez egyenesen tragikomikus.

De ha a teljességgel megalapozatlan önfényezést a politikai inherens részének tekintjük, nézzük a „romániai” önmeghatározást, amely sajnos az RMDSZ nevében is benne van, arra visszavezethetően, hogy a szervezetet megalakító, majd eluraló klikk bukaresti volt, ők oktrojálták rá az erdélyi önmeghatározást szorgalmazókra e kifejezést. Szőcs Géza mutatott rá a kilencvenes években, már a „romániai” önmeghatározás megcsontosodása után, hogy mégiscsak többet számít az ezeréves erdélyi magyar múlt, mint az, hogy az öndefinícióból kiesnek a tragikus sorsú csángók és a bukaresti funkcionáriusok. 

Nem mellesleg „romániai” szervezetet bármikor alapíthatnak a szírek, a vietnámiak vagy a kongóiak, de hány nemzet vagy nemzetrész mondhatja el magáról azt, hogy szülőföldjén él több, mint ezer éve? Ami pedig a név további részét illeti, egyik oldalról vélhető, hogy nemcsak nekem jut eszembe elsőre az RNEP, Vatra Romaneascához köthető, szélsőséges magyarellenes Románok Nemzeti Egységpártja, másik oldalról pedig meglehetősen ironikus, hogy egységpártnak nevezi magát egy szervezet, amely negyedik pártként alakul meg egy olyan politikai piacon, ahol a választóközönség tízévente kétszázezer lélekkel fogy.

Azt pedig, hogy „mindent lehet”, szemlátomást komolyan gondolják. Az új miniszterelnök példátlan hangnemben gyalázza megválasztása óta (is) politikai ellenfeleit, lép át szokásjogi normákon, s nemcsak a köztársasági elnököt alázza meg ismételten arcátlanul, de a magyar alkotmányosságot is, az ország első polgárának a fotókról való retusálási ötlete pedig a legsötétebb történelmi korszakokat idézi.

Nos, ez az, amire az erdélyi közeg nem rezonál. Sőt vélhető, hogy az erdélyi Tisza párti szavazók nagy része is szemlesütve figyeli, mit művel választottja. Ígérhet Kátai „radikális szeretetkampányt” meg „felszabadítást”, hirdetheti egymás tiszteletét, amíg kéjjel osztogatja oldalán az új miniszterelnök alázós bejegyzéseit, potenciális hívei előtt is hiteltelen marad.

Az RMEP nem tűnik életképes formációnak már csak azért sem, mert az új miniszterelnöknek sokkal inkább érdeke a kiegyezés az RMDSZ-szel, aminek első lépése már meg is történt, mint az, hogy nyakába vegyen egy esélytelen zöldmezős politikai beruházást.