Magyar vizsla: a figyelem élő szobra

Ha vadászkutyáról beszélünk, manapság mindenkinek a vizsla jut az eszébe, hiszen ez az a fajta, amely a legsokoldalúbban alkalmazható a vadászatban. S ha már vizsla, akkor ez a szó nekünk, magyaroknak természetesen a magyar vizslát jelenti.

A vizsla szó nem mindig jelentett fajtanevet. Egykor a kopó minőségjelzőjeként („vizsla kopó”) alkalmazták, s a keresésben, a vad felkutatásában kiemelkedően teljesítő ebet értették alatta. A XVI. századból azonban már több olyan dokumentum is ismeretes, amely önálló fajtaként említi.
A vizslák különleges képessége, amely megkülönbözteti őket a többi kutyától, és minden más fajtánál alkalmasabbá teszi őket a vadászatra, a vad megállásában rejlik. A zsákmányt becserkésző ragadozók mindegyikénél megfigyelhető az a pillanatnyi dermedt várakozás, amely az áldozat lerohanását megelőzi, a vizsláknál azonban ez a pillanat – a sok évszázados szelektív tenyésztés folytán – a sokszorosára nyúlt. A vadat kiváló szimata segítségével felkutató kutya a lapuló nyulat, szárnyast felfedezve megmerevedik: orra előrenyújtva, általában egyik mellső lába felemelve, mintha varázspálcával dermesztették volna kővé a mozdulat közben. Ez a mozdulat a vadat is mozdulatlanságra készteti, egyben elárulja a vadásznak a zsákmány hollétét, és időt ad neki arra, hogy felkészüljön a lövésre.
Szemben az angol pointerrel, amelynek feladata a vad felverésével véget ér, s ami utána következik, az már a retriever dolga, a magyar vizsla mindenes vadászkutya. A lövést követően gazdája vezényszavára meg kell keresnie az elejtett állatot, és épségben, sértetlenül odaszállítva átadni neki. Ez a része a munkának legalább olyan fontos, mint a lövés előtti szakasz.
A vizsla jellegzetes munkastílusa már jóval a modern lőfegyverek elterjedése előtt kikristályosodott – a felvert vadat ekkor a vadászsólyom ejtette el. Az 1100-as években Székesfehérvárott íródott, s ma Grazban őrzött Codex Albensis egyik oldalán látható egy ábra, amelyen a kutya egy bokor alatt ülő nyúlon áll – az egyszerű, néhány vonalból álló rajz érdekessége, hogy a magyar vizslának nemcsak a munkája ismerhető fel rajta, hanem jellegzetes fejformája is, amely első pillantásra is megkülönbözteti más nemzetek rokon fajtáitól.
A magyar vizsla őse a pannon kopó, ám kialakulásában külhoni vadászkutyák is részt vettek. Mindazonáltal sikerült megőriznie egyedülálló jellegét az évszázadok viharában mindaddig, amíg a XX. század elején megszületett végre a hivatalos fajtaleírás, és megkezdődhetett a fajta szervezett tenyésztése. A fajtának az időjárás viszontagságait jobban tűrő, drótszőrű változata csak később alakult ki, a drótszőrű német vizslával való keresztezés eredményeként.
A magyar vizsla nem ridegtartásra termett fajta, szüksége van az ember állandó közelségére. Élénk, vidám, jóindulatú kutya, könnyen tanul, a durva bánásmódot rosszul viseli. Feltétlenül kívánatos a vadászati képességek felmérése a továbbtenyésztésre szánt példányoknál: a magyar vizsla által képviselt nemzeti örökség megőrzésének része az eredeti használati értékek fenntartása is.