(mi kelt bizalmat )

Én nem tudom, törvényszerű-e ez az emberi kapcsolatokban, de az a tapasztalatom, hogy aki nekem ellenszenves, legyen bár fiatal, öreg, nő vagy férfiú, annak a szimpátiájára én sem számíthatok. Lehet, persze, hogy ez a kölcsönösség csak következménye viszonyulásomnak és viselkedésemnek, mivel képtelen vagyok titkolni pozitív érzelmeim hiányát. Ez valószínűleg jellemhiba, igyekszem is megszabadulni tőle; annyi biztos, életem során sok embert megbántottam idegenkedésből eredő közönyömmel, számos közeledést vonakodtam elfogadni, s így engedtem, hogy az irántam táplált illúziók kihűljenek, majd a visszájukra forduljanak, s ellenséges attitűddé alakuljanak át. Tehát, amit főztem, azt általában meg is ettem. Mivel elteltem vele, az utóbbi időkben törekszem némi udvarias képmutatásra, ami a jó modor egyik éltetője.
Természetesen az elutasítás engem sem tölt el örömmel, így képes vagyok felfogni, hogy a puszta megérzés vagy a gyorsan kialakított érzemény aligha elegendő valamely visszavonhatatlan ítéletre. Mindez valójában nem csupán emberekre, hanem dolgokra is vonatkozik. Ezért restelkedve vallom be, hogy nem érzek fenntartás nélküli rokonszenvet az iránt az ország iránt, ahol születtem, és ahol élek. Ez a fentiek értelmében kölcsönösséget tételez fel, aminek valóságos voltát nap nap után tapasztalom: olyan jelenségekkel van tele hazám és főként annak fővárosa, Budapest, amelyek ellenemre vannak, s egyértelműen kifejezik, hogy ez a hely nem kedvel engem, mivel nem szereti azt, amit én szeretnék, és olyan dolgokat produkál s fogad el, amelyek engem elcsüggesztenek és megrettentenek. Ezért az a szorongó érzés alakult ki bennem, hogy nem vagyok idevaló, nem vagyok elfogadható abban a közegben, amelyet az általam taszítónak vélt Demszky Gábor liberálisnak nevez, s amely valamely kiismerhetetlen okból tizennyolc éve maga fölé emeli, tűri.
Nem szeretem ennek a helynek a szellemét, s nyilván ez a szellem sem kedvel engem, bár parányi voltomban mint egyedi lény szerencsére elzárkózhatok előle. De néha ki kell mennem az utcára az asztmával fenyegető légköri viszonyok ellenére, sőt időnként közlekednem is kell, buszra, metróra vagy villamosra szállnom, így részese és része leszek a couleur locale-nak. A minap ballagtam a Dohány utcában (ha nem is éppen a Szajna felé) – s „…égtek lelkemben kis rőzsedalok, / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak / arról, hogy meghalok” –, amikor is megszólított egy férfi. Emígy: „Uram! Nem akar olcsón valami jóféle parfümöt vagy férfikölnit?” Mondhatni, tipikus erzsébetvárosi figura volt, a dörzsöltségtől szinte hámlott a bőre. Mondtam, hogy nem, s ballagtam volna tovább. Megragadta a karomat: „De uram, negyedáron adom.” Aztán csöppnyit lehalkítva a hangját, hozzátette: „Ne féljen, nem verem át, garantáltan lopott áru. A babám hozta ki a nagykerraktárból.” Barátian, csöpp cinkossággal nézett rám, s feltárta a táskát, amelyben a legkülönbözőbb márkás parfümök és kölnik sorakoztak az eredeti árcédulával, tizenöt–húszezerért. A férfi átkarolta a vállamat: „Nem is negyedéért, ötödéért adom magának. Eredeti lopott holmi. Nincs semmi kockázat.” Derűs szemmel nézett rám, mint aki tisztában van azzal, hogy végleg elnyerte bizalmamat. Teljesen megbízott a cinkosságomban és mohóságomban. A varázsige: „lopott áru”, úgy látszik, e bús pesti tájon mindig hatott.
Micsoda hely az, kérdem én, ahol ez a két szó bizalmat ébreszt? Miféle felismerés vezérli ezt a mozgóárust, miféle erkölcsiség az, amely a liberális városban piedesztálra helyezi a lopást? Így volt ez mindig? Vagy talán csak a jelen példája ragadós? Én nem tudom…