Én nem tudom, emlékszik-e rá a nyájas olvasó, hogy karácsony előtt néhány nappal egy hajléktalanról írtam a Magyar Nemzetben, akivel jó, mondhatni baráti kapcsolatot ápolok. Akkortájt köszöntöttek be a jeges éjszakák, s engem lelkifurdalással elegy aggodalom fogott el, hogy Dzsíbíszít elviszi a tél. Írásom végén volt egy kérés: aki tud valami fedett helyet, ahol meghúzhatná magát, értesítsen engem.
Dzsíbíszí nem könnyű eset. A maga módján liberális, a szabadságot többre becsüli még Kókánál is, de ő ezért bizonyos kényelmetlenségeket vállal. Az adott időszakban egy Rákóczi úti ház gangról nyíló elhagyott WC-jében aludt, hónapok óta nem fürdött, ruházatát a kukázás kissé megviselte, büszkén mondhatom: az egész EU-ban talán ő volt a legelhanyagoltabb küllemű hajléktalan. Semmiféle igazolvánnyal nem rendelkezett, s nem akart megbecsült tagja lenni a társadalomnak. Mindebből eredően, ahogy nekem elpanaszolta, tetőtől talpig viszketett. Én úgy véltem, a viszketést és kiütéseit atkák okozzák, ezért elsőrendűnek látszott hősünk megfürösztése és fertőtlenítése. Munkaruházatát pedig legjobb lesz elégetni. A Barát utcában, ahol történetünk egy része játszódik, az idő tájt híre kelt, hogy a Máltai Szeretetszolgálat egyik menhelyén az utcáról bemenve is fürödni lehet. Ám kiderült, hogy csak tüdőszűrési papírral, tetvetlenséget és rühetlenséget igazoló okmányokkal rendelkezők használhatják a fürdőt (miként erre nekem is gondolnom kellett fürdőszobánk esetleges átengedésével kapcsolatban). Sikerült kiderítenem, hogy a Gyáli úton az ÁNTSZ-nél fertőtlenítenek és fürösztenek, ott viszont – célszerűen – épp a tetvességnek és a rühességnek kellett fennállnia. Szóba jött még egy Kürt utcai speciális objektum, ahol reggel nyolctól tízig tisztálkodhatnak a hajléktalanok. Dzsíbíszí azonban – állítása szerint – a WC-ülőkén oly mélyen aludt nap nap után, hogy képtelen volt időben odaérni. Világossá vált előttem, hogy valamiért iszonyodik a Kürt utcától. Közben a máltaiak egyik ügyvivőjétől azt az (illegális) tanácsot kaptam, vigyem be viszkető barátomat a Fő utcai szeretetkórházba; ha kész helyzet elé állítom az ottaniakat, s ráadásul újságíró vagyok, nem fognak elzavarni. Ám amikor Dzsíbíszí meghallotta a Fő utca nevét, gondterhelten közölte, hogy ott van a katonai ügyészség, s ha igénybe veszi a máltaiak szolgálatait, rásütik, hogy hazaáruló. Ez ellen nem volt érvem.
Közben a Barát utca népe is megmozdult. Többen anyagi segítséget ajánlottak fel, a sarkon lévő Bognár Cukrászat tulajdonosai pedig komplett felsőruházatot vásároltak egy exkluzív turkálóban, egyre jobban viszkető és fázó hősünknek, én alsóruhákról gondoskodtam. S ekkor, mi mást mondhatnék, a jó Isten közbeavatkozott. Régi kollégám, Kertész Péter könyvbemutatójára voltam hivatalos, amit karácsony előtt egy héttel a Dankó utcában, az Oltalom Karitatív Egyesület székhelyén rendeztek. Itt találkoztam Iványi Miklóssal, az Evangéliumi Testvér Közösség lelkészével, az egyesület egyik vezetőjével. Vázoltam neki a probléma lényegét, mire ő a legnagyobb természetességgel és jóindulattal felajánlotta, hozzam el Dzsíbíszít bármikor az Oltalomhoz, orvosi ellátást kap, fürödhet, fertőtlenítik, ott is aludhat egy-két napig, a papíroktól eltekintenek.
Hajléktalan barátom már annyira viszketett és fázott, hogy meghökkenésemre, mindenbe belement. Csak azt kérdezte: „Ott imádkozni is kell?” Mondtam neki, hogy ajánlatos, de nem muszáj. Ugyanezen a napon este kapcsolatba léptem azzal az idős hölggyel, Disztl Jánosnéval, aki egyedüliként jelentkezett a Magyar Nemzetben közzétett kérésemre, s felajánlotta Óbuda határában lévő fűthető víkendházát Dzsíbíszínek.
Az ezután történtekről beszámol majd a következő Én nem tudom…
Újabb részletek derültek ki Von der Leyen kínai buszoztatásáról
