Mindhalálig Fradi

Nem lehet Fradi nélkül. Ezt már akkor megmondtam, amikor először próbálták meg kihúzni a szőnyeget a fiúk alól. Fradi nélkül nem lehet. Ez nagyjából olyan, mintha tenyérből nyalnád a fagylaltot, tükörbe beszélnél önmagadhoz, vagy Isaura válaszát várnád a leveledre. Nem lehet. Reménytelen. Ezek az ötletek csacsiságok, markánsabban: marhaságok.
Magyarországon a hazai futball születését nagyjából a Fradi első szívdobbanásához mérjük. És nem árt tudni, hogy ez volt mindig az a csapat, amely hű maradt önmagához. Hiába akart belőle a Rákosi-korszak piros-fehér színű Kinizsit fabrikálni, az sem sikerült. És ez volt az a klub, amely 1944-ben, amikor az örök ellenfél MTK-t zsidó érintettsége révén nem engedték indulni a bajnokságban, mint ellenfélbarát, szintén nem vett részt benne.
Ahogy múltak az évek, úgy lett egyre inkább az Újpest a Fradi nagy ellenfele, találkozóik jelentették „a” mérkőzést. A főváros két nagy kerülete küzdött egymással – sokan ezt úgy sarkították, hogy a nemzet és a belügy. Ami persze sosem volt igaz.
Vissza a jelenhez. A szponzorok sosem kényeztették el a Ferencvárost, így aztán a klub néhány éve a megszűnés határára került, némi „jóindulattal” az NB II-be. Többéves vajúdás után szerzett végre tulajdonost a Ferencváros. Kevin McCabe a megmentő. Talán ő még tud segíteni.
Magam egyébként az ősellenség Újpest drukkere vagyok, de hittel vallom, hogy a Fradi nélkül nem lehet magyar futballbajnokság…
Várunk vissza benneteket, fiúk!