Nagy helyett kis feszültség

Mivel a magyar labdarúgásnak legalább a múltja dicső, Európában alig találni olyan nemzetet, amelynek a válogatottja ellen csapatunk még gólt sem szerzett. Ezek egyike a közép-európai határok átrajzolásakor önálló állami létet nyert Szlovákia; a mi szempontunkból ugyanis az eddigi három találkozó eredménye időrendben 0-0, 0-1 és megint 0-1. A ma 18 órakor a ciprusi Limasszolban kezdődő negyedik összecsapás tehát igazán meghozhatná az első gólt, de ma még amúgy nem történhet semmi jóvátehetetlen vagy elronthatatlan. Sőt, akiből nem veszett ki a bizakodás utolsó csírája, idén az sem a tavasztól, hanem az ősztől várja a kikeletet.

Kétévente kezdődik a nemzetközi labdarúgásban új kvalifikációs sorozat, ezért a páros esztendőkben számunkra rendszerint kedvezőbb a helyzet; ilyenkor még azt latolgathatjuk, vajon mi lesz, a páratlan évek nyitányán ellenben rendszerint térdig járunk az aktuális selejtezőben, és jobbára azon sopánkodunk, mi volt. Azt ugyan felesleges már felemlegetni is, hogy a magyar válogatott legutóbb 1986-ban szerepelt világversenyen, az azonban érdekes adalék lehet, hogy a mexikói vb európai selejtezői 1984 szeptemberében indultak, és azt az évet január 18-án Cadizban a spanyolok feletti 1-0-s győzelemmel – Garaba kacsázó lövésével, Buyo kapus aktív közreműködésével – nyitotta csapatunk. Ma hasonló visszhangos siker nem várható, mert a szlovákok a FIFA-ranglista 54. helyén horgonyoznak, négy pozícióval a mieink mögött. Ettől persze egyszer már illene megverni őket – no, nem azért, mintha számottevően növekednének az esélyek a dánok elleni, szeptember 6-i valódi tétmérkőzésre, csak úgy, önmagáért. Mert fociban a téren is jobb nyerni, mint kikapni, és amióta 1999. március 31-én Pozsonyban Illés Béla kihagyta azt az ordító ziccerét, amelyből az MTK-ban szezononként tucatnyit rúgott be könnyedén, a szlovák kapu előtt még egy valamirevaló helyzetünk sem akadt.
Kapitányunk viszont újra van, Várhidi Péter külsérelmi nyomok nélkül viselte és viseli az ex lex állapotot. Könnyen elképzelhető, hogy nyáron a fejére ültetnek valakit, annál is inkább, mert amióta Szekeres Tamás technikai igazgató pozícióban és nyeregben van, él a norvég vonal, az orvosi stábot már sikerült is megerősíteni északról. Még szerencse, hogy Szekeres nem Ugandában légióskodott… Mindennek természetesen elsősorban azért van jelentősége, mert a soron következő mérkőzéseken – mindvégig itthon Szlovénia, Görögország, Horvátország, majd Argentína ellen – valószínűleg nem az építgeti a csapatot, aki majd az őszi vb-selejtezőn összeállítja és pályára küldi. Félreértés ne essék, önmagában ez sem tragédia, mert a magyar válogatott kezdő tizenegyét nem hetven-nyolcvan, hanem hét-nyolc komoly kvalitású labdarúgóra lehet alapozni, és ők Dzsudzsák Balázs távoztával kivétel nélkül külföldön futballoznak.
Dzsudzsák berobbant Eindhovenben, az itthoni slágertéma ezért most az: ő kezdjen baloldali futóként vagy az eltiltása lejártával visszatért, a Hannoverben ugyancsak jeleskedő Huszti Szabolcs. A szeptemberi vb-selejtező előtt több mint fél évvel, február elején, a langymeleg Cipruson, a szlovákok ellen készülődve azért ez még kezelhető feszültség és dilemma. Bevallom, mégis tetszik nekem, mert már azért hálás vagyok, ha a magyar foci tényleg a fociról szól.