Olaszliszka öreg hídja

Nevezetes históriák és látnivalók fűződnek a zempléni Olaszliszka község nevéhez. A Bodrog jobb partján, Sárospatak és Tokaj közt félúton található, fogyatkozó – 1970-ben még két és fél ezres, ma kétezer alatti lélekszámú – település írott története a XIII. század első felébe nyúlik vissza. Lizkaolozy újlatin nyelvű lakóit említi oklevél 1201-ben, a tatárjárás után, 1248-ban már az „olaszok” gyermekei szerepelnek Tállya földbirtokosainak jegyzékében.
A szőlőtermesztő telepesek már 1272-ben szabadalmat nyertek V. István királytól, amelyet IV. (Kun) László 1285-ben megerősített. Liszka kiváltságai tovább bővültek az Anjou uralkodók idejében, mígnem Mátyás király 1466-ban mezővárosi rangra emelte a települést, évente háromszor vásár tartását, keresztes címer és pecsét használatát engedélyezve Liszka-Olaszinak. Már korábban megtörtént a Bodrog-parti Nagyboldogasszony-plébániatemplom átépítése. A XIV. századi, gótikus stílusú épületet 1634-ben renoválták, ekkor alakították át nyugati harangtornyát vaskos őrtoronnyá, amelynek fűthető felső szobájában katonaság vigyázta a tokaji kereskedőutat.
Jól megéltek a borból a bodrogolaszi és olaszliszkai vincellérek, szőlőik még Tállyán túl is felnyúltak; a hegyaljai bor kiviteléből szép hasznot húztak a kereskedők, akik közt a XVI–XVII. századtól egyaránt találunk lengyeleket, görögöket, rácokat és oroszokat a helyi magyarokon kívül. Zsidók az 1800-as évek elején érkeztek a településre Galíciából. Olaszliszkai közösségük az ókonzervatív, úgynevezett haszid hitet követte. Csodarabbi hírében álló vezetőjüket, Friedmann Herschelt (1808–1874) az ószövetségi vallás legpuritánabb, aszketikus ága atyjának tekintik, a régi temetőben lévő sírjához sokan zarándokolnak ma is a világ minden részéből. A helyi izraelita közösség nem élte túl a második világháborút. A helyükbe beköltözött és megsokasodott cigányok szintén híressé tették Olaszliszka nevét, de ez már végképp nem a kultúrhistória körébe tartozik.
A település legfőbb építészeti érdekessége a község főutcáján található öreg kőhíd. A 37-es számú főútvonal megépüléséig ez volt a galíciai országút, amelynek hegyaljai szakaszán a biztonságos forgalom érdekében több hidat is építettek a XIX. század első felében. A liszkairól nem tudjuk, mikor készült. A Zemplén vármegyei utak és hidak 1833. évi összeírásában szerepel, a latin nyelvű lajstrom egy útszakasz határaként nevezi meg „Oppidium Liszka ponte lapideumát”, azaz kőhídját, amelynek hossza 575 öl. Formája, különösen a csúcsívben záródó nyílása alapján régebbi lehet. Meredek oldalesésű szakadékot ível át, amelynek medrét hirtelen megtöltheti a tolcsvai hegyek felől alázúduló esővíz. A tizenegy méter széles híd északi, „befolyó” nyílásának záradéka csupán két méter, míg a déli oldalon eléri a nyolcméteres magasságot. A hosszú boltozatot hét kőborda támasztja alá, az északi kettő félkörű, a többi öt csúcsíves. Délről az impozáns látványt nyújtó, hatalmas támfal szinte völgyzáró gátat képez, magassága a közepén eléri a tizenhat, szélessége a negyven métert, ami egyben a híd teljes hossza.
A szakirodalom felderítetlennek mondja a liszkai híd építésének idejét és körülményeit. Kialakításából és formájából a XIX. századnál korábbinak tartja. A szomszédos Vámosújfalu félköríves nyílású kőhídját egy 1797-ből való térkép feltünteti, azzal összehasonlítva az olaszliszkai sokkal archaikusabb formát, falazást mutat. A településen van még egy öreg építmény, az úgynevezett „traktér”, amelyet a XVIII. században raktárnak, postaállomásnak, fogadónak használtak. Eredetileg kolostor volt, a terebesi pálos szerzetesek építtették 1503-ban. Lehet, hogy Olaszliszka kőhídja – amelyre már akkor is nagy szükség volt – abban az időben vagy abban az évszázadban készült?