Randevú a szabadsággal

Klementisz Réka
2008. 02. 17. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hiába tagad ez a gyorséttermekkel, egyszer használatos érzelmekkel, egymást cáfoló tudományos tézisekkel, gyufalángnyi fénnyel szegélyezett kor minden mélyen meglapuló intuíciót; ha magunkba nézünk, a valóság mégiscsak az, hogy egy velejéig hiteles ember szavának, sőt, gyakran akár egyetlen óvatlan, őszinte megnyilvánulásnak is nagyobb erőt tulajdonítunk, mint az internetes lexikonok valamennyi világmagyarázatának. Mert ott és akkor, amikor valami szívből szól, felborul a tér-idő dimenzió kattogó rendje, és az itt és most valami időn túli térré tágul, ahol – távol minden alakoskodástól – egyszerűen jó lenni, megpihenni.
Játsszon bár a Zeneakadémián, Tokióban, Berlinben, egyik legkedvesebb helyén, a palicsi erdőben, a párizsi Théatre de la Ville színpadán, vagy teheneknek egy olaszországi fellépés előtti délutánon, Lajkó Félix koncertjein recsegve roskadnak össze a kategóriák. Volt virtuóz csodagyerek, hegedűzseni, tajtékos húrszaggató, bácskai Paganini, a lószőrvonók réme, a népzene rajongott reménysége, de Félixről úgy szakadnak le a ráaggatott sztereotípiák, mint vonójáról a lószőr egy-egy kiadós improvizáció után. Köztudottan nem beszél sokat, de miért is tenné? Amit a szó röghöz a köt, a zene felszabadít; Lajkó Félix azon kevesek egyike, akiket az adott pillanat hevít, és mert jelen vannak, képesek átélni, mit súg, mire tanít. Könnyű annak, akit a karmája a tenyerén hordoz, mondhatnánk; kétszáznégy évvel korábban vele egy napon született már valaki, akiről szintén nehéz lenne kategóriákban beszélni – a „zene Mozartja”, Beethoven.
A kezdet kezdetén persze nem volt más, csak a citera, aztán egy kölcsönhegedű, amin – ahogy ő mondja – „autodidaktáskodott”, majd a hazai dzsesszélet legendás formációja, a Dresch Quartett, ahol tizenhat évesen kezdett játszani. A dzsessz háttérországából Félix aztán lassan a Vajdaságból hozott hangképekre, a balkáni népzenére épülő saját univerzumot teremtett, amelyben a cigányzene, a blues, a dzsessz, a csángó folklór a pillanat szellemétől függően olvadnak punk attitűddel hengerlő archaikus folkká, borgőzös kocsmai mulatóssá vagy Bachra kacsintó kamaramuzsikává. 1997-ben megjelent első albumát (Lajkó Félix és zenekara) tíz év alatt nyolc másik követte, köztük a zeneakadémiai koncertek egyikét rögzítő Live at Acadmy, a palicsi erdőben rögzített Lajkó Félix és Bandája játszik (2001), a korábbiakhoz képest merészen „minimalista” 7 című lemez, végül 2007-ben, már krisztusi korba és családapává érve az összegző Remény. Bár idegen neki a zenén kívüli világ, kérték, hát tett egy filmes kitérőt; elvállalta a Delta című film főszerepét, és Mundruczó Kornél alkotását a filmszemle fődíján túl megajándékozta a legjobb filmzenéért járó dicsőséggel is.
Ha tehetségről, sikerről kérdezik, inkább pipázik, legyint. A pillanat erejében hisz, és mert eszerint is él, alkot, zenél, anélkül, hogy görcsösen akarná, vagy akár csak gondolná, magával rántja azt, aki hallgatja – tanít.
Kedd este nyolc órától a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben régi barátaival, Brasnyó Antallal (brácsa), Dresch Mihállyal (furulya, szopránszaxofon), Sára Ferenccel (gardon) és a legendás gyimesi prímással, Zerkula Jánossal játszik majd bluest, népzenét, dzsesszt, komolyzenét, gyimesi folkot, csárdást, és ki tudja még, mi mindent, ami a Kárpát-medencében elhegedülhető. Hogy a pillanat milyen dallamot hív nászra, csak az tudja majd, aki hallja, látja, és ad egy kedd esti randevút a belső szabadságnak.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.