Szerződéses jogviszony egyoldalúan nem bontható fel

Nevéből is adódóan a nyugdíjbiztosítás és az egészségügyi biztosítás is biztosítás. Mit jelent ez? Azt, hogy a kiindulási alap lényegében ugyanaz, mint a jelenleg is létező biztosítási szerződéseknél; az állampolgár a biztosítóval köt szabadon egy polgári jogi szerződést, amelyben a biztosító megfelelő díj ellenében vállal egy szolgáltatást.
Hasonló volt a helyzet az egészségbiztosításnál is, amely a XIX. század végéig nem létezett Magyarországon. Az első egészségbiztosítási jogszabály az 1891. évi XIV. törvény, az ipari és gyári alkalmazottak betegsegélyezéséről szólt. Ezt követte a harmincas évekig kilenc biztosítóintézet létrejötte, amelyek kizárólag a munkáltatók és a biztosítottak által fizetett díjból jöttek létre, és tartották fenn magukat (OTI, MABI stb.). A jogviszony alapja egy szerződés volt, amely a magánjogban helyezkedett el. Az államnak ez időben kevés egészségügyi intézménye volt, a biztosítóintézeteken kívül az egyházak és a szerzetesrendek tartottak fenn kórházakat. A biztosítóintézetek a biztosítottak pénzéből építettek kórházakat, működési központokat, amelyek így ténylegesen a biztosítottak tulajdonát képezték (ugyanúgy, mint ma például a Volksbank székháza, amely elvileg a részvényesek tulajdona).
Mindezt a jelenlegi kormány politikai felmenői szíveskedtek az 1950-es évek elején ingyenesen államosítani, magyarul elrabolni. Vagyis lássunk tisztán: ez idáig a magyar államnak az egészségügyi intézmények tulajdonához, néhány intézmény kivételével, nem volt köze. Ezt követően építette ki a következő évtizedekben a szocialista egészségügy egyik legnagyobb hazugságát, az úgynevezett ingyenes egészségügyi ellátást. Ez soha nem volt ingyenes! Részben mert a szocializmus évtizedeiben is kellett az állampolgároknak és a munkáltatóknak társadalombiztosítási járulékot fizetni, részben mert a szocialista állam a mélyen alacsonyan tartott munkabérek után megmaradt pénzből nyújtotta az „ingyenes” szolgáltatásokat. (Az egészségügyben dolgozók bérét, a vizsgálatok költségét, a műszereket akkor is ki kellett fizetni valamiből.) Ezzel a szocializmusban elmosták az egészségügyi szolgáltatások mindig és mindenhol meglévő lényegét, és azt mint a szocialista állam jótéteményét állították be.
A jelen pillanatban meglévő egészségügyi intézményhálózatot – amely húsz évvel ezelőtt teljes egészében a magyar állam tulajdonát képezte – a magyar állampolgárok és felmenőik hozták létre, alapvetően egy polgári jogi szerződés alapján. Mi köze van ehhez a kormánynak, az egészségügyi miniszternek vagy a parlamentnek? A hatályos magyar alkotmány egy szót sem szól a magyar állam tulajdonáról való rendelkezésről! Milyen alapon rendelkezik akkor a kormány vagy a parlament tízmillió magyar állampolgár tulajdonáról, amikor maximum kétmillió ember hatalmazta meg képviseletével? Milyen alapon privatizálták a magyar állam tulajdonát 18 éven keresztül, amikor a hatályos alkotmány szerint sem a kormány, sem a parlament nem képviseli a magyar államot, így a tulajdonáról sem rendelkezhetett volna? (Természetesen elképzelhető lenne a magyar állam tulajdonjogi képviselete az alkotmányban rendezve, csak hát ezt kifelejtették belőle – talán nem véletlenül – mint ezt a Hitel 2007/12. számában leírtam más alkotmányjogi aggályommal együtt.)
Vagyis a kormány és a parlament a jelenlegi alkotmányjogi helyzetben nem dönthet az egészségügy privatizációjáról. Nincs akkor megoldás? Nem lehet „megreformálni” az egészségügyet? Természetesen lehet. Csak nem így. Első lépésként vissza kellene adni az elrabolt vagyont tulajdonosaiknak, a nyugdíjbiztosítónak és az egészségbiztosítónak, amelyek a korábbi biztosítóintézetek jogutódjainak tekinthetők. Ezután lehetne azon gondolkozni, hogy a valódi tulajdonosok hogyan rendezik immár biztosítási alapon kapcsolatukat az állampolgárokkal. Természetesen a kötelező biztosítás maradna, de hát az jelenleg is létezik számos országban, nálunk a felelősségbiztosításnál. Az is természetes követelmény, hogy az egész rendszer, de az egyes intézmények is rentábilisan működjenek, de nem kizárt, hogy az állam szociális okokból bizonyos tevékenységeket átvállaljon (hajléktalanok gondozása, ellátása). Nem kifogásolható az állampolgárok valamiféle önrészesedése sem – mint a cascónál is –, csupán a jelenlegi vizitdíj és kórházi napidíj tűnik agyrémnek. Az egész rendszer lényege – mint kiindulásképpen is! – a nonprofit működés lenne, az állampolgárok összessége felé szigorú elszámolással és beszámoltatással.
S a magánbiztosítók? Nincs helyük a rendszerben? Dehogynem, szívesen látjuk őket. Szíveskedjenek vásárolni üres ingatlanokat, arra szíveskedjenek kórházakat emelni, felszerelni, fizetni az alkalmazottakat. Ha az állampolgárok az ilyen mozgótőkéből létrehozott intézmények szolgáltatásaira különbiztosítást kötnek, szabadon tegyék. Úgyszintén elfogadható, ha az állampolgárok kiegészítő biztosítást kötnek különszolgáltatásra az OEP-pel; külön szoba, szabadon választható kórház. Ez működik Ausztriában. Természetesen ebben a rendszerben nem lehetne privatizálni az OPNI-t és a Budai Gyermekkórházat a kormánynak.
Összegezve: a kormánynak, a parlamentnek nincs alkotmányos köze az egészségügy privatizálásához, a magánbiztosítók bevonásához, erről törvényt nem alkothat. Az egészségügy gyakorlatilag túlnyomó része a magyar állam és az önkormányzatok tulajdonát képezi, így a magyar állampolgárok összességéé. Az állampolgárok szerződéses viszonyban állnak a jelenlegi nyugdíj- és egészségbiztosítóval, amely egyoldalúan, törvény által nem változtatható meg. Ezért az egész törvény egészében alkotmányellenes.

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár