Tizenkét hónap az erdőért

Ki tudja, mennyi embert nyitottak meg a természetszeretetre az elmúlt évtizedekben olyan legendás magyar filmek és sorozatok, mint a Gyöngyvirágtól lombhullásig, a Másfél millió lépés Magyarországon vagy a 12 hónap az erdőn? Utóbbi, Rácz Gábor hat éven át készült, felejthetetlen sorozata ma is éppen úgy hat, mint húsz éve. A sorozat forgatásáról Rácz Gábor, a Pest Megyei Vadászkamara elnöke mesélt.

Mi kell a természetfilmezéshez ma? Elsősorban megszállottság – mondja Rácz Gábor, miközben reggeli kávénkat keverjük a Pest Megyei Vadászkamara tárgyalójában. – Teljes elszántság, mert miközben egy olyan sorozat, mint a harminc évvel ezelőtt készült 12 hónap az erdőn ma nagyon sokba kerülne, pénzt nemigen hoz a konyhára. Szerény költségvetéssel dolgoztunk – emlékezik vissza a forgatásra –, két ember, egy kocsi, egy kamera: ez volt a stáb. Hat éven át folyamatosan ezzel foglalkoztunk, a szarvasbőgésről szóló részt például négy évig, augusztus végétől szeptember közepéig, hajnaltól késő estig a kamera mögött állva vettük fel. Ma ezt Magyarországon így nem tudom elképzelni. Száz-egynéhány filmet forgattam már, s azt hittem, a Megsebzett bolygó lesz életem fő műve, de kiderült, hogy nem: a 12 hónap az erdőn a legfontosabb, a nevem összeforrt az évtizedek alatt vele – vallja Rácz Gábor.
S hogy kezdődött minden? Rácz Gábor mint szenvedélyes lepkegyűjtő először Kollányi Ágoston Örök megújulás című filmjének stáblistáján szerepel, majd egy életre elkötelezi magát a természetfilmezés mellett. S nem csak a természetfilmezés élte virágkorát a Magyar Televízió Natura szerkesztőségén belül: a 12 hónap az erdőn olyan gazdag vadállományról ad számot – mintegy kordokumentumaként a hetvenes-nyolcvanas évek erdő- és vadgazdálkodásának –, amely ma már csodaszámba megy. – Ekkor indult be a külföldi vadásztatás, ez volt a fénykor – de milyen áron? – teszi fel a költői kérdést a vadászkamarai elnök, majd folytatja: ez a látványosan túltartott vadállomány ma már nem létezik, az utóbbi évtizedekben megindult az egyensúly helyrebillentése, szakszóval az „apasztás”. Mindeközben sajnos külső hatások miatt évről évre csökken az érintetlen területek nagysága (jó példa erre, hogy a ma beépített budai hegyek néhány évtizede még egybefüggő erdőséget alkottak, vagy hogy a főváros egyik legjobb vadkacsázóhelye a mai Nemzeti Színház helyén volt…). Rácz szerint a természet a szemünk előtt válik kultúrsivataggá, főként a rohamosan terjeszkedő áruházláncok, ipari parkok miatt. A megoldást erre a rendező-vadász abban látja, hogy nem az egyes fajokat, hanem az élőhelyet kell védeni.
Akár a 12 hónap az erdőn készítésekor, most is fontosnak tartja a vadászat megismertetését a közzel: – Sajnos ma is sokan csak úgy ismerik a vadászt, mint aki lelövi a vadat, holott a vadászok rengeteg pénzt fektetnek ma is az etetésbe, a vadgazdálkodásba, hiszen legnagyobb vágyuk, hogy gyerekeik legalább annyi vadat láthassanak az erdőben, mint ők most. A közös cél: megvédeni a természetet a rongálástól, a kijelölt utakról letérő lovasoktól, quadosoktól, kroszmotorosoktól, akik a vadászok és az erdészek által fenntartott, védett, ellenőrzött élőhelyek harmóniáját megbontják, s akiknek „köszönhetően” végül eltűnik az erdőből a vad. Ez a közös cél nem a tiltás volna, hanem a szigorú szabályozás.
Érződik, ahogy Rácz Gábor mindezt mondja, ugyanazzal az életszeretettel teszi, mint amelyből a 12 hónap az erdőn fakadt. A januártól decemberig az erdőben kalandozó kamera egy olyan harmonikusan létező erdei ökoszisztémát mutatott be a nyolcvanas években, ahová a mai felpörgött világ embere természetes igénnyel visszavágyik. Ez az ország folyóival, ártereivel, hegységeivel, erdeivel gyönyörű. A természetet nemcsak járni, de érteni, tehát gondozni és megőrizni is kell.