Vizuális élmény helyett

Előzőleg felkészülési mérkőzésként aposztrofáltuk a Cipruson, Limasszolban 1-1-es véget ért Magyarország–Szlovákia futballmeccset, de utólag beláthatjuk, e minősítés nem állja meg a helyét. Vagy ha mégis, akkor felkészülhetünk minden rosszra. A szerdán történteknek – és nem történteknek – azonban valószínűleg semmiféle hatásuk nem lesz a szeptember 6-i, dánok elleni vb-selejtezőre, és ezt nem biztatásként, hanem puszta tényként közöljük.

Hogy Várhidi Péter miért nem volt merészebb, az részben érthető. Hiszen ott lebeg felette Damoklész helyett az utódját kereső Kisteleki István kardja, aki balszerencsénkre egyáltalán nem mondabeli személyiség, hanem az MLSZ elnöke. A szövetségi kapitány ezért úgy érezheti, neki nyár elejére nem csapatot, hanem némi eredményt kell produkálnia – hogy legalább ürügyet ne szolgáltasson –, így a felkészülési mérkőzések egészen más értelmezést nyernek. Ettől persze még lehetett volna két, de legalább egy vérbeli csatárral kezdeni. Különösen úgy, hogy a kispadon ült – bár az utolsó negyedórára beszállt – Priskin Tamás, az a felvidéki srác, aki semmiféle korosztályos szlovák válogatottba soha nem ment el, mert mindig a magyar meghívóra várt. Benne bizonyára megvolt az az érzelmi többlet, amelyet mindenkitől várna, legalább remélne az ember. A pályán lévők persze e nélkül is focizhattak volna egy jót, mert számukra nem létezik a Várhidi-féle kockázat, ők kicserélhetetlenek, emellett a bágyadt ellenfél és a langymeleg este kétszáz nézője is ideális kulisszát teremtett volna egy felszabadult játékhoz.
Ám ez elmaradt, így Várhidi Péter azért dühöngött, mert a szerinte végig jól záró védelem a középpályások hibájából nem tudta útját állni a szlovák gól előtti gyors kontrának. A nézők többsége inkább azon bosszankodhatott, hogy az ősszel látott néhány meccsel ellentétben és a november 17-i kisinyovi 0-3-hoz hasonlóan nem látszott, hogy a magyar válogatott tagjai hivatásszerűen űzik a labdarúgást. A kapitánynak emellett igaza van abban, hogy nincs jó formában lévő, külföldi klubjában rendszeres lehetőséget kapó csatárunk; de ha egyszer ilyen kapusunk se lesz, tizenegy mezőnyjátékossal kezdünk?
Efféle meccsek, mint a szerdai limasszoli után hajlamos az ember megérteni a soproni női kosárlabdaklub vezetőinek amúgy érthetetlen lépését, amikor a közelmúltban azt kérték, a sporttévé ne sugározza az Euroliga-mérkőzéseiket. Tekintve, hogy például kedden úgy kaptak ki Bourges-ban 69-47-re, hogy a két középső negyedet 42-15-re bukták el, utólag igazat kell adnunk nekik. (A következő fázis már csak az lehet, ha a klub fizet a televíziónak a közvetítés elmaradásért.) Az 1-1 vizuális élménye nélkül is bizakodóbbak lehetnénk.
Még akkor is, ha az őszi vb-selejtező-sorozatot képtelenség és hiábavalóság lenne levezetni a tavaszi előjátékból. Ilyen ingatag csapatok és futballkultúrák számára, mint a miénk, ugyanis minden mérkőzés külön világ, bizonyos határok között kalkulálhatatlan ingadozásokkal. Akár a pénzfeldobás: lehet írás, lehet fej, és a végkifejlet még akkor is kétséges, amikor már a levegőben pörög az érme. Ebben bízhatunk, egyszersmind ez szab határt reményeinknek is. Hiszen nyolc feldobás eredményeként a nyolc fej és a nyolc írás is kizárt.
Igaz, egy napon csak egy mecscset kell és lehet játszani.