Ha nagyképű volnék, azt mondanám, megengedhetem magamnak, hogy szerény legyek… Komolyra fordítva a szót: nem tartom magamat szerény embernek, de meggyőződésem, aki az, annak van mire szerénynek lennie. Általában nincsenek nagy titkok az életpályák alakulásában. Nemrég láttam a Hír Televízióban egy műsort Körtvélyessy Kláráról, aki szlovákból, csehből, lengyelből, szlovénből fordít. Kiderült róla, hogy Szlovákiában nevelkedett, és Magyarországra jött férjhez. Tehát otthonról hozta a nyelvet. Még egy érdekes élmény: Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész könyvbemutatóján kijelentette, ha fiatalabb volna, „elmenne szlováknak”. Sokáig töprengtem azon, amit mondott: aki szlovákul tud, az az összes szláv nyelvben otthon van. Ekkor jöttem rá, nekem miért nem jelentett gondot egyetlen szláv nyelv sem: mert szlovák anyanyelvű vagyok. A családban „tótul” beszéltünk, így az első néhány év, amely meghatározza az ember habitusát, nekem a szlovákhoz kötődik. A magyar tanult anyanyelvem. Hogy értse: magyar ember vagyok, magyarul gondolkodom, a magyar kultúra az életem része, de amikor bármelyik szláv nyelven olvasok és főként beszélek – bár annyira jól egyiket sem tudom, mint a magyart –, az valahonnan a gyomrom tájékáról, míg a magyar a fejemből jön.
– Ennyire egyszerű volna?
– Péterin, egy Pest környéki szlovák faluban születtem. A régi lakosságot járvány pusztította el, ezért Mária Terézia idején, 1742-ben betelepítettek hét szlovák családot a Felvidékről. Ez a hét família belterjesen élt, egymás között házasodott: az apámat Szenyán Józsefnek hívják, az édesapja és az édesanyja is Szenyán, az anyámnak, Kalina Erzsébetnek pedig Kalina – nagyszüleim mindkét ágon rokonok voltak. Ugyanakkor micsoda izgalmas keveredés helyszíne volt Közép-Európa! A Szenyan örmény név, ám én inkább Kalina vagyok: kisszerűen tisztességes. Anyai nagyapám átdobta az almát a kerítésen, ha hozzánk pottyant a szomszéd fájáról. De hogy örmény vér is folyik az ereimben, nem vitás, ugyanis az egyetlen ital, amelyet szeretek falusi lány létemre, az a pezsgő… A gyerekeim vonala még bonyolultabb, hiszen míg én magyarországi szlovák vagyok, a fiam édesapja Szlovákiából áttelepült magyar (a nagypapát Dózsának hívták); a lányomban meg török vér is csörgedezik apai nagyanyja révén, akit Amárnak hívnak, de a nevet Omárból magyarosították. A másik apai dédnagymamája meg szerb származású volt. Érdekes dolog a közép-európaiság…
– Társadalmi-politikai szempontból is.
– Apám félárva gyerekként nőtt fel, gyári munkásként dolgozott. Anyám meg kuláklány volt. A házasságukat senki sem akarta, csak hát én már úton voltam, így kénytelenek voltak a nagyszülők beleegyezni, hogy a falu egyik legszegényebb legénye elvegye az egyik leggazdagabb lányt.
– Nem voltak ebből családi konfliktusok?
– Örök konfliktus volt a szocdem érzelmű apám és a „kulák” nagyapám között: minden családi összejövetel vérre menő vitákkal zajlott. Csak később értettem meg ezt, amikor nagyapámtól, aki hallatlanul szorgalmas ember volt, mindent elvettek. Azt mondta, ha agyonverik, se lép be a téeszbe: két napig kabátban ült a községházán, végül nagyanyámnak kellett bevinnie a vagyont, a földet a közösbe. De apám életében is eljött a cezúra: ’56, akkor értette meg, hogy megkérdőjelezhető a rendszer. Még egy nagy vitára emlékszem: a második világháború utáni lakosságcsere idején apám szeretett volna a Felvidékre költözni, mert a szlovákok akkor jobban éltek, és a legjobb barátja is kitelepült. Anyám is beleegyezett, ám én kisgyerekként közöltem, elbújok a szomszédék szénapadlásán, itt maradok.
– A kitelepült szlovákokat kint meg magyarnak tartották…
– Mert nem tudtak jól szlovákul. Valójában habaréknyelven beszéltek. A nagymamám mesélte, hogy egyszer egy falubeli néni kakast árult a piacon, s fölgyűrődött a szoknyája. Valaki odaszólt neki: „Néni, kinn pics.” Ő meg, nem értvén, mire céloz az illető, így válaszolt: „Jófajta, nem csíp…” A két világháború között körmös járt, ha valaki szlovákul beszélt az iskolában. Megtaláltam a nagyapám 1908-ban kézzel írott imádságos füzetét: a szlovák imát magyar fonetikával jegyezte le, mert nem ismerte a szlovák betűket. Én már tanulhattam szlovákul az orosz helyett. De miután elsajátítottam a cirill írásmódot, nem jelentett gondot az se. Szegény orosztanárunk átképzett némettanár volt, előfordult, hogy óra előtt kihívott a folyosóra: kis Szenyán, fordítsd le ezt nekem! Valahogy így lettem orosz szakos.
– Egy magyarországi szlovák faluból egyenes út vezetett a bölcsészkarra?
– Az anyai ág ambicionálta, hogy képezzem magam. Nagymamám éles eszű asszony volt, édesanyám is falta a könyveket, pedig parasztasszonynak szégyen volt olvasni. A zsidó jegyző, amikor elvitték a háború alatt, könyvtárát hentes szomszédunkra bízta. Megmenekült aztán, de elköltözött a faluból, és nem vitte magával a százkötetes Jókait, Herczeg Ferenc, Mikszáth műveit. A szomszéd néni egyesével adagolta az olvasnivalót. Így anyámmal versengve, egymás elől dugdosva a könyveket elolvastuk az összes Jókait. A szegedi József Attila Tudományegyetemen népköztársasági ösztöndíjas voltam, ezer forintot kaptam havonta, ami hatalmas pénz volt akkoriban. Szerettem a szegedi éveket. Tanított Bálint Sándor, Szauder József; Ilia Mihály, Keserű Bálint pedig még pályakezdők voltak. Alsóvárosban laktam egy péknél: fantasztikus volt a helyiek között élni; amikor hazakerültem, évekig ö-ztem.
– Miért a lengyel kultúrába lett szerelmes és nem a szlovákba?
– Kevés tudatos döntést hoztam az életemben, ebben is szerencsés találkozások segítettek. Szegeden volt egy nagyszerű tanárnőm, Maria Hemmert: igazi kirobbanó polka; lengyel országismeretet tanított. Később értettem meg, hogy a lengyelsége miatt volt olyan izgalmas. A hatvanas évek közepén, az autóstoppos nemzedék fénykorában elvitt bennünket Lengyelországba. Mi is stoppal mentünk. Ott kaptam az első löketet: akkora szerelem volt Lengyelország! Aztán oroszosként a részképzésen olyan szerencsém volt, hogy a Lomonoszov Egyetemen lengyel lányok mellett laktam. Reggeltől estig hallgattam a csiripelésüket: maga a nyelv akkor fogott meg. Megfogadtam, ha egyszer lesz időm, megtanulok lengyelül. Évekkel később beiratkoztam a Lengyel Intézet nyelvtanfolyamára. Egyszer csak nyelvtanárom, Janusz Banczerowski, aki tanszékvezető volt az ELTE-n, megkérdezte, nem volna-e kedvem magyar munkatársként a Lengyel Intézetben dolgozni. Majdnem elájultam a megtiszteltetéstől, de mondtam, hogy nem lehet, mert érettségizős osztályaim vannak a Kolos Richárd Szakközépiskolában. Kivárták; több mint öt esztendeig voltam az intézet munkatársa. Mintha Lengyelországban éltem volna! A takarítónőkön kívül csak én voltam magyar; nagy kanállal ehettem a lengyel kultúrát. De akkor még mindig nem tudtam jól lengyelül, hiszen nem tolmácsként dolgoztam, és szlovák, orosz, lengyel keveréknyelven fantasztikusan meg tudtam értetni magam.
– A műfordítás felé is a szerencsés véletlenek irányították?
– Tadeusz Nowak költőnek irodalmi estet szerveztünk, ám a tolmács nem tudott eljönni. Az igazgatónő kijelentette: semmi baj, majd te tolmácsolsz. Nem is tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor… Nowak szürrealisztikus, képileg gazdag verseket írt, és a beszédstílusa is ilyen volt: cizellált körmondatokban fogalmazott. Engem meg kitettek a pulpitusra fordítani. Még élt Kerényi Grácia, akinek az volt a szokása, hogy mindenkinek kijavította a fordítását. Biztosan láthatta rajtam az iszonyatos ijedtséget, mert csak háromszor-négyszer szólt közbe. Viszont Tadeusz felesége közbekiáltott: az isten szerelmére, légy tekintettel arra a szegény lányra! Szakadt rólam a víz, úgy éreztem, szégyenben maradok. Nem így lett: rövidesen megnyertem az Európa Könyvkiadó műfordítói pályázatát.
– Vannak olyan művek, amelyekhez különösen kötődik?
– Sok fordításom befolyásolta az életemet. A második megbízásomnak például félelemérzet nélkül, egy hároméves gyerek bátorságával vágtam neki, pedig egy XVII. századi szöveget kaptam, a Pasek-emlékiratokat, amely a lengyel barokk tipikus műve. Óvatosan archaizáltam, mert nincs taszítóbb a „túlfordításnál”. Nagyon szerettem ezt a munkát, a kiadó nívódíját és a lengyel PEN Klub elismerését is megkaptam érte, úgy gondolom, a József Attila-díj tavalyi odaítélésében is szerepet játszott. A legnehezebb, de az egyik legszebb feladat Tadeusz Nowak Próféta című művének visszaadása volt: burjánzó nyelv, bonyolult képzettársításokkal. Nowakkal rokon lelkek voltunk, összebarátkoztunk, később a lányom keresztapja lett. A legfelkavaróbb fordításom – nem is fejeztem be – a kilencvenes évek elején Krystyna Kofta Kisragadozók ketrece című könyve volt. Akkor halt meg az édesanyám. Elkezdtem fordítani a művet, amely arról szól, hogy Koftának meghalt az édesanyja, és az írónő próbálja utólag rendezni a konfliktusaikat. Ez nekem élveboncolás volt, minden mondatba majd belepusztultam: nekünk is voltak kibeszéletlen dolgaink; de hát egy parasztasszony és a lánya között nem lehettek ilyen beszélgetések! Aztán jött Pruszynskitól A szamarkandi kürtös című kötet, amely irodalmi igényű háborús riportjaival mintha Kapuscinskit előlegezte volna meg. Kubitsky Svédország belülről című műve hátborzongatóan jó, nálunk meg alig volt visszhangja ’89-ben. A rothadó jóléti kapitalizmus svédországi szimptómáiról írta, amelyek Magyarországon is mondatról mondatra igazolódtak. Korczakban az irracionális emberségét és a stilisztikailag is humánus, szép szövegét szerettem. Jósef Tischner az utóbbi évek egyik nagy élménye: igazi agytorna. Most lettem kész Felix Netz novelláskötetével, illetve a napokban megjelenik Kapuscinskitól a legkedvesebb könyvem: az Utazások Hérodotosszal. És dolgozom a Lapidárium VI., záró, immáron posztumusz kötetén.
– Önt legtöbben Ryszard Kapuscinski életművének fordítójaként ismerik. Mesélne a riporter-íróval való kapcsolatáról?
– Nyolcvanhatban az Eötvös-klubban Afrika-fotóiból volt kiállítása, majd az Eötvös-kollégiumban tartott előadást – még a csilláron is lógtak az egyetemisták. Én tolmácsoltam, akkor ismerkedtünk meg. Akkurátus volt, az első fordításomat ellenőriztette, de attól fogva másnak nem adott jogot: tizenegy kötetét fordítottam le. Ha Varsóban jártam, találkoztunk, eljött a szerzői estemre. Szeretetre éhes ember volt, egyszerre szemérmes és ambiciózus: fontos volt számára, hogy megismerje a nagyvilág. Vérbeli riporter volt, akit érdekelt a beszélgetőpartnere. Azt hiszem, nem mindegyik fordítójával volt annyira személyes a kapcsolata, mint velem.
– Segít a fordításban a személyes ismeretség?
– Ha ismeri az ember az illetőt, amikor fordít, nem látja a szöveget, hanem az ő hangján hallja! Mindig tudom, mikor téved, mikor lódít a szerző, mikor akar szebbnek látszani. Ha hibát, tévedést tapasztalok, jelezni szoktam az írónak: itt valami nem stimmel. És minden mondatra emlékszem – akár évek múlva is. Egyszer a lengyelek közigazgatási reformját kellett lefordítanom háttéranyagként, s feltűnt, hogy pár oldallal előbb a vajda hatáskörébe más tartozott. Telefonáltam Krakkóba egy ügyész barátomnak: rossz a törvényetek! Ne beszélj hülyeségeket, mondta, a szejm jóváhagyta. Később visszahívott, és képzelje, pontosítani kellett a törvényt! Most a Lapidárium VI. kötetében vettem észre egy ismétlődést: átlapoztam a korábbi köteteket, és a harmadikban megtaláltam azt a kis szövegrészt. Már nem tudok kinek szólni…
– Kielégíti a fordítói munka?
– Szeretek különféle nyelveken beszélni, mert minden nyelven másként gondolkodom – idézte egy barátját Kapuscinski. És milyen igaza van! Ha még egyszer születnék, akkor is fordító lennék. Tökéletesen kielégít, a zsigereimből jön; sose voltak írói ambícióim, nem érzem azt, hogy gályarabság vagy gúzsba kötve táncolás volna. Nem sajnálom az időmet a fordításra, ez a szenvedélyem. A nőkben talán inkább megvan ez a fajta alázat és szorgalom. De azért nem mindegy, hogy ugyanazt a művet melyik fordítótól olvassa az ember! Én a lefordított szöveget nem saját műalkotásként kezelem, hanem legprecízebben tiszteletben tartom az alkotó szándékait. Úgy érzem, ez kutya kötelességem. De nem elegendő a pontosság, szeretem, ha elegáns lesz a munka. A szöveg eleganciája a vesszőparipám.
– Meg lehet élni a műfordításból?
– Nem. De fel kellett nevelnem a gyermekeimet. A Pannónia Filmstúdiónak évekig készítettem a magyar szinkron első szövegét; tolmácsoltam a legkülönfélébb témákban a tőzsdétől a diplomáciáig; lengyel nyelvet tanítottam; imádok olvasószerkeszteni: irodalmi folyóiratok szerkesztőségében dolgoztam. Izgalmas, szép életem volt. És januártól ingyen utazom a vonaton…
– Létezik a sokat emlegetett lengyel–magyar barátság?
– Főként onnan ide működik. Kilencszázharminckilenc, a menekülés még nagyon közeli élményük. Szinte minden szerzőnél éreztem, fontos számára, hogy Magyarországon megjelenjen, mert milyen lengyel író az, akit magyarul még nem adtak ki… Sok dinamikus fiatal alkotójuk van, nemcsak azért, mert negyvenmilliós nép, hanem mert nem Varsó-központú az ország, sok külön kiadói világ létezik. Magyarországon, ha valaki tüsszent egyet a fővárosban, mindenki elájul. Hiába hoz létre valaki értéket másutt, az csak vidék.
– Vállal közéleti szerepet?
– El vagyok keseredve a magyar viszonyok miatt. A Szentimrevárosi Polgár című lapnál társadalmi munkában olvasószerkesztő vagyok. Az újság révén meg a fiam révén, aki képviselő, a kerületi politikában veszek részt. Egy-egy előadást meghallgatok; a környezetemre próbálok hatni. Polgári köröm is van, az idén már a hetedik honismereti utat szervezem Erdélybe, de készülünk a Délvidékre, a Felvidékre is. A csapatunk neve: Szenyán Erzsébet Baráti Köre.
Semjén Zsolt
Semjén Zsolt: A magyarság megmaradásához versenyképes tudás kell
