Beszédes téglák múzeuma

Veszprém püspöki (és királynői) várának minden épülete – várfala, tornya, kapuja, temploma és háza – becses műemlék. Az egyetlen, végigfutó sétálóutcán egymást érik a pompás barokk paloták, közülük is talán a legszebb a Dubniczay István kanonok nevét viselő, 1751-ben épült egyemeletes, négyszer négy ablakos ház. 2005–2006-ban 718 millió forint európai uniós támogatásból renoválták. A remekül helyreállított épület termeiben kapott otthont a Svájcban élő László Károly huszadik századi magyar és európai avantgárd festők munkáiból álló műgyűjteménye, a barokk pincerendszerben pedig az ország első téglamúzeumát rendezték be.
A tégla szó latin őse után Tegulariumnak nevezett, egyedülállóan gazdag gyűjtemény bölcsője a megboldogult Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) telephelyén ringott. Az 1970-es évek elején lelkes dolgozók üzemtörténeti klubban kezdték összeszedegetni a Dunántúl területéről a különböző építéstörténeti emlékeket, amelyekre 1982-től már hivatalosan is elismert ipartörténeti gyűjteményt, sőt állandó kiállítást alapoztak. A gazdasági rendszerváltozás során gazdátlanná lett a nagyvállalat kebelében működő kulturális és tudományos tevékenység – amint az ország keleti felének emlékeit gyűjtő nyíregyházi mélyépítő cégnél is megszűnt az addigi gondoskodás –, így 1989-től átmenetileg az Országos Műemléki Felügyelőség vállalta a gyűjtemények megőrzését, végül 1992-től az ország építőipari emlékeinek gondozása a Veszprémben létrehozott Magyar Építészeti Múzeum feladatává lett.
E kissé száraz história után bízvást leereszkedhetünk a 2006-ban megnyílt Dubniczay-palota kellemes klímájú pincéjébe. A termekben minden – a padlóburkolatok, tárolóállványok, pillérek, polcok, lábazat stb. – stílszerűen, vörösre égetett agyagból, azaz téglából készült, ékesen bizonyítva ezen ősi építőanyag univerzális felhasználhatóságát. A tárlókon százával mutatják a látogatónak a képes felüket a jó öreg, téglány formájú építőelemek, helyesebben szólva a bélyeges lapjukat, amint szakszerű kifejezéssel a betűvel, számmal, felirattal, ábrával, emblémával megjelölt téglákat illik nevezni.
Időrendben elsőnek a pannon provincia építészetének emlékeiből láthatunk néhány méretes cserepet és szép, szabályos római téglát a Nemesvámos melletti Baláca-pusztán feltárt III. századi villából. Az építőanyagon a területileg illetékes légió pecsétje látható. A magyarok nyilván újrahasznosították az itt talált téglákat az építkezéseiken, de már a XI. századtól kezdve vannak újabb nyomai téglaégetésnek is a Dunántúlon. A tatárjárás utáni évtizedekben általánossá vált a tégla alkalmazása a falusi templomok és kolostorok építésénél. Az építőanyagot azonban csak jóval később kezdték megjelölni kegyúri, egyházi monogramokkal, címerekkel és egyéb jelképekkel. A téglák billogozása a török vész utáni nagyszabású újjáépítés korában terjedt el, a földesúri – nemesi, grófi, bárói, hercegi – manufaktúrákban, téglaégető üzemekben készült termék magán viselte a tulajdonos névjegyét, családi címerét és a gyártás évszámát. A szebbnél szebb ábrákkal, szimbólumokkal díszített falazó-, boltozó-, tetőfedő elemekből, művészi herendi épületkerámiákból közel 4000-félét őriznek a múzeumban, ezekből gondos válogatás látható a Tegularium kiállításán. Megható és elgondolkodtató olyan téglákat, cserepeket látni, amelyeken emberi kéz lenyomata, kutya, madár lábnyoma látható, hiszen e nyers agyagba került, majd kiégetett régi „üzenetek” most már akár az idők végezetéig is megőrződnek.
Ennél kevésbé filozofikus, mint inkább korunk földhözragadt problémáira jellemző, hogy a kiemelt közhasznú alapítványként működő Magyar Építőipari Múzeum állami támogatása mostanra megszűnt. Be kellett zárni a szabadtéri gyűjteményt és a kályhásmester Szent István utcai házát – Veszprém egyik műemléki látványosságát. A Dubniczay-palotában lévő téglamúzeum azonban nyitva van, érdemes meglátogatni. A Vár utca 29. számú ház utcai oromzatán, az allegorikus nőalak szobra alatt olvasható latin szállóige szerint „Non est mortale, quod opto”, azaz: nem hal meg, aki bízik.