Felzárkózás helyett leszakadás

Az elmúlt néhány hét alatt több értékes írás jelent meg a véleményrovatban, leszakadásunk okait boncolgatva, esetenként kiútkeresési igénnyel. A szerzők időnként egymással is vitatkoztak. Az írások terjedelme és a szerzők számossága már nem teszi lehetővé, hogy egy vitacikk keretében minden vitatható nézettel polemizáljak. Ezért inkább azt az utat választom, hogy összegzem a tárgykörben felgyülemlett tapasztalataimat.
Programszerű lemaradás
A pártállami hatalom valódi birtokosai 1985–86 táján világosan látták, hogy az ország a növekvő külföldi eladósodottság miatt a csőd felé halad. A Szovjetunióban bekövetkezett lazulás (glasznoszty) miatt, rájuk a hatalom megtartásában már nem számíthattak. Az 1981-es lengyel példa is ezt igazolta. Más szövetségest kellett keresni, aki segít pozícióban maradni. Erre a szerepre alkalmas volt a hazánkat akkoriban kizárólagosan finanszírozó finánctőke. Nekik megbízható szövetségesre volt szükségük, nehogy elveszítsék a hozzánk kihelyezett milliárdokat. Az új szövetségnek bőven volt ideje a felkészülésre. Mindenekelőtt a gazdasági hatalom közös megszerzésére indult el a máig tartó sikeres hadművelet, az infláció. A tartós infláció megfosztotta a lakosságot a tőkeakkumuláció lehetőségétől. Az ezzel együtt járó magas kamatok pedig leértékeltté tették az állami termelő gazdaságot, és növekvő mértékű hitelfelvételre kényszerítették az államot. 1985–91 között az infláció minden évben nőtt az 1986-os 5,3 százalékról 1991-re 35 százalékra.
Alkalmas időzítés és módszer jellemezte magát a politikai struktúra átalakítását is. A választások a lengyel átmenet utánra estek, fél évig még egypárti szocialista kormány kormányzott. A gazdasági átmenethez szükséges törvényeket ők alkották meg (társasági törvény, külföldiek befektetéseit szabályozó törvény). Az átmenetet nem új alkotmány szabályozta, hanem a népfelhatalmazás nélküli kerekasztal döntései. A kétharmados alkotmányváltoztatási szabály mögött pedig az esély húzódott meg, hogy a tényleges hatalom birtokosai a parlamentben sem süllyednek semmilyen körülmények között egyharmad alá, így meg tudják akadályozni, hogy egy új hatalom akár átmenetileg is megváltoztassa az 1985 táján meghatározott pályaívet. Ezt erősítette tovább a paktum. Nálunk ezért nem volt szükség nyílt erőszakra, mint akár Lengyelországban, sőt a lakosság is érzett időnként növekvő szabadságot jelző enyhülést (utazási lehetőségek, magán-devizaszámlák, vállalkozási lehetőségek, rendszerkritikai tolerancia). Az 1985-től fokozatosan formálódó körülményrendszer miatt 1991-re a magyar átalakulás kizárólagos globalista pályára jutott. A gazdaság erőforrásai a munkaerő kivételével külföldi többségi ellenőrzés alá kerültek (energia- és nyersanyagellátás, kis- és nagykereskedelmi hálózatok, hitelélet, biztosítási ügy, exportra termelő vállalatok). Az erőforrások új urai, a magyar gazdaság növekedésében úgy, és olyan mértékben érdekeltek, ahogy ez az ő globális profitérdekeltségüket szolgálja. Az pedig nem mindig esik egybe a tízmillió országlakó nemzeti jövedelem növelésére irányuló törekvéseivel. A profitmaximalizálás és a nemzeti jövedelem alakulása közötti célkonfliktust a reálbérek alakulása mutatja.
Az ország tizennyolc év alatt mintegy 40 százalékos gazdasági növekedést ért el. Ráadásul, ma közel másfél millióval kevesebben dolgoznak, mint 1989-ben. A termelékenység közel megduplázódott, de a reálbér újra az 1989-es szinten van. A termelékenység 1997-től 2006-ig az uniós átlag 59 százalékáról 79 százalékra nőtt. Nálunk mégis az egy munkaóra alatt megtermelt GDP-nek alig több mint 30 százaléka jut bérre. Ez minden volt európai KGST-országban magasabb, de az unió régebbi országaiban 50-55 százalék közötti. A globalista pályára helyezett átalakulás a munkavállalókon kívül a tisztán hazai vállalkozásokat sem kíméli. Saját források és olcsó hitelek híján jórészt kimaradtak a privatizációból. Finanszírozásuk drága forintban történik, őket az adóhatóság azonnal utoléri. Ráadásul divat azt hitetni, hogy az ő relatív meggazdagodásuk okozza sokak szegénységét. Eközben nem divat felfedezni, hogy évente tízezerszámra mennek tönkre, és hogy közülük még egy sem vált legalább regionálisan jelentős gazdasági hatalommá, miközben más térségbeli országokban már vannak tőkeerős nemzeti vállalkozók.
Tévedések, hibák és felelősségek
Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltásért munkálkodó ellenzék, a nyolcvanas évek közepén, nem láthatta, hogy mi készülődik. Ehhez sem kellő felkészültségük nem volt, de a gyors tudatformáláshoz szükséges információktól is el voltak zárva. Amikor a tárgyalóasztalhoz hívták őket, a puha diktatúrából inkább a puhát, mint a diktatúrát látták. Elhivatottságot éreztek, hogy fáradságos népképviseletre alapozott alkotmányozás helyett maguk állapodjanak meg a hatalommal. A tárgyalásokat az államjogi kérdések uralták, a gazdaság átalakításának ügyei csak annyiban játszottak szerepet, hogy mindenki magántulajdonra alapozott gazdaságot akart. Ma már látjuk, hogy mindez tévedés volt. A legtöbb ország, ahol a diktatúra összeomlott, előbbre tart, és kedvezőbb kilátások elé néz. A legtöbb helyen tekintélyes hazai vállalkozói tőke alakult ki, a munkavállalók jóval nagyobb hányadot hasítanak ki a megtermelt jövedelmekből. A gazdaság felzárkózik leszakadás helyett.
Nem lehet azonban állítani, hogy a rendszerváltók euforikus tévedései miatt jutottunk oda, ahol vagyunk. Nyilvánvaló, hogy az első demokratikusan megválasztott kormány a tévedések csapdájában vergődve vesztette el rekordsebességgel népszerűségét. Visszaszerezni azt viszont úgy akarta, hogy elkezdett udvarolni, és kedvezni azoknak, akik csapdába ejtették, ahelyett, hogy tévedéseit felismerve, korrigált volna. Hiba volt a kínálkozó adósságkönnyítési lehetőségekkel nem élni. Hiba volt megakadályozni a reprivatizációt, legalább abban a körben, ahol ez könnyen elvégezhető lett volna (termőföldek, ingatlanok). Hiba volt a hazaiakat a privatizációban háttérbe szorítani, a vállalkozóktól az olcsó privatizációs hiteleket elzárni, a munkavállalókat a tulajdonszerzéstől teljesen megfosztani. Hiba volt a potenciálisan nyereséges cégeket piaci megmérettetés helyett tőzsdén kívül bürokratikus alkufolyamatok keretében olcsón eladni. Ezek a hibák nem következhettek volna be, ha a gazdaság irányító posztjaira nem a nyolcvanas évek közepétől formálódó új szövetség embereit ültetik, akik felelősek az ország globalista átalakulási pályára állításáért.
Mindez már nem hiba, hanem történelmi felelősséggel járó bűn volt. Csekélyke döccenő után 1994-ben a dolgok visszakerültek az új szövetség által meghatározott pályára. Ezúttal soha nem látott parlamenti felhatalmazással. A korábban félinkognitóban dolgozó pénzügyi „álompáros” is felüdülve erős parlamenti hátszéllel, ügyelt a pályaív töretlenségére. A több mint kormányváltás, de kevesebb mint rendszerváltás kurzusa sokkal több aggodalmat keltett az új szövetségben, de a pályaíven végrehajtott korrekcióját 2002 óta újra hatástalanították. A visszatérésük veszélye miatti aggodalom megsokszorozza a pályaívgondnokok erejét, hogy ha a visszatérést meg nem is tudják akadályozni, de legalább késleltessék, és gondoskodjanak olyan helyzetről, ahol a korrekció hihetetlen nehézségekkel kezdődik vagy kisiklik.
A fejlődésipályaív-korrekció lehetőségei
A vitában sok kritikai megjegyzés hangzott el, de kevés szó esett a pályaív-korrekció lehetőségéről. Helytelen a globalista és a patrióta gazdaságpolitika merev szembeállítása. Nyilvánvaló, hogy szinte minden országban a globális és a hazai tőke valamilyen egyvelege működteti a gazdaságot. Nem mindegy azonban, hogy a kormányok mit várnak el a gazdaságot működtető tőkétől. Nálunk ez pont fordítva működik, a globális tőkének vannak elvárásai a kormánynyal szemben. A kormány ennek az elvárásnak megfelelően cselekszik, szabályoz, reformál. A pályaív-korrekcióhoz elengedhetetlen, hogy megforduljon a sorrend, a kormány azokat a befektetőket támogassa, akiktől elvárható, hogy hozzájárulnak a nemzeti jövedelem növekedéséhez, függetlenül attól, hogy globális vagy hazai tényezők. A gazdaság működtetésének célfüggvénye tehát a nemzeti jövedelem maximalizálása kell, hogy legyen, a globális tőke profitmaximalizálása helyett. Azt is látni kell, hogy a kettő nem feltétlenül, és nem mindig kerül automatikusan konfliktusba. Ha mégis, akkor a kormánynak kijelölt helye van a nemzeti érdek mellett.
Ez még nem protekcionizmus. Hazai viszonyainkra alkalmazva az elvet, relatív nemzetijövedelem-emelkedés érhető el, ha a jövedelemlecsapolás két csatornáját, az adósságkamatokat csökkentjük, és a nemzetközi kereskedelmen elszenvedett cserearányromlást mérsékeljük, esetleg megszüntetjük. Ami a kamatok csökkentését illeti, annak egyetlen útja a következetes antiinflációs politika. Erre nemcsak több külország példája szolgál, de hazánk 1996–2003 között gyakorolta is. Az 1998–2002 közötti kormányzati ciklus volt azonban az egyetlen, amelyik az inflációgerjesztést nem használta fel saját polgárai megkopasztására, és egyben a nemzetközi finánctőke hozamainak gyarapítására. A kormányzás négy éve alatt az infláció 14,3 százalékról 5,3 százalékra mérséklődött. Az inflációmérséklődést jelentős kamatcsökkentés is kísérte. Jelen helyzetünkben a múlt évi nyolcszázalékos infláció három százalékra mérséklése (ami legutóbb még jegybanki inflációs cél volt) legalább négyszázalékos kamatmérséklést eredményezhetne. Összhatásában a teljes gazdaság kamatmegtakarítása felülmúlná az évi ezermilliárd forintot (államkassza, lakosság, hazai vállalkozók). Az összeg nagyobb hányada a hazai jövedelmeket növelné (lakosság, vállalkozók), illetve az államkassza terheit csökkentené a hitelezők profitjának terhére.
A nemzeti jövedelem másik elszivárgási csatornája a külkereskedelmi cserearányok romlása. A 2002-es választások óta minden évben romlottak a cserearányok. Összesen több mint 5 százalékkal. Egyre drágábban veszünk, és egyre olcsóbban adunk el. Ilyenkor a jó kereskedő felülvizsgálja az üzletmenetet, és nem növeli a forgalmat. Keresi az okokat. Ezt kellene tenni nekünk is. A romlás mögött egyrészt a növekvő mértékű adó előtti profitkimenekítés és az energiahordozók gyors áremelkedése áll. Meg természetesen az, hogy emelkedő élelmiszerárak mellett egyre kevesebbet exportálunk és egyre többet importálunk. Ezekre a tényekre kellene gazdaságpolitikát kialakítani, többek között az uniós fejlesztési forrásokat felhasználni. A két elszivárgási forrás alapos kormányzati kezelése után megmaradó nemzetijövedelem-többlet lehetne a forrása a gazdasági növekedés újabb felpörgetésének, ezúttal olyan módon, hogy a célfüggvényben a nemzetijövedelem-növekedés álljon.

A szerző közgazdász

Lóránt Károly: Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn című vitacikkéhez (Magyar Nemzet, 2008. január 16.) eddig hozzászólt: Komár Lajos: Feje tetejére állított gazdaságpolitika (február 1.); Bogár László: Teljes adósságeltörlés és rendszerkritika (február 9.); Bod Péter Ákos: Mai kudarcaink és a lehetséges kiutak (február 15.); Mellár Tamás: Újabb modernizációs kudarc (március 4.); Gazdag László: A magyar gazdaságpolitika nem képes tanulni (március 13.); Hamecz István: Magyar gazdaság, magyar foci (március 31.); Mádi László: Kapaszkodók a felemelkedéshez (április 1.).