A magyar népzene nem ereklye

A Valkó zenekar egy kalotaszegi, magyarvalkói szilveszternek köszönheti létrejöttét. Kovács Mihály és Siska Ákos brácsás 2003-ban, Varga István „Kiscsipás” prímás játéka hallatán határozták el, hogy az addigi zenélgetés helyett komolyabb munkába fognak. Az azóta népszerűvé vált zenekar legutóbb pénteken a Misztrál fesztiválon adott koncertet. Kovács Mihállyal, a banda vezetőjével itt beszélgettünk.

Több fiatal népi zenekar is kísérletezik mostanában tradicionális zenei alapokon nyugvó sajátos stílus kialakításával. Önök hogyan képzelik el magukat néhány év múlva?
– A magyar népzene autentikus formában is élő tud maradni, nem kell hozzányúlni ahhoz, hogy magával ragadjon, ugyanakkor létjogosultsága van minden olyan kísérletnek, amely ennek a zenének a szépségét ragadja meg, és használja fel. Személyes tapasztalatom az, hogy sokszor nagyon jók ezek a feldolgozások, de a bennük levő népzenétől azok. Mi valószínűleg megmaradunk saját tudásunk pallérozásánál, régi gyűjtéseket próbálunk elsajátítani, ez jó pár évbe még beletelik. Ha már annyira megy, hogy sajátunknak érezzük, öt-tíz év múlva óvatosan hozzá lehet nyúlni. A Valkó hivatása az, hogy azt a zenét, amit Kiscsipástól 2003-ban hallottunk és tanultunk, minél több emberrel megismertessük, ha valaki abból, amit mi továbbadtunk, valami szépet hoz ki, annak mi csak örülünk.
– A közönség részéről van igény egy új népi zenekarra?
– Az élő zene annyira háttérbe szorult az utóbbi időben, hogy minden szépérzékkel rendelkező embernek igénye van jó muzsikára. Azt gondolom, hogy ötször ennyi zenekar is elférne az országban, nem vennénk el egymás kenyerét. A zenekarok számával nőne a közönség és a népzenét kedvelő emberek száma is. Még mindig nagyon sok, magyar nyelvet beszélő ember van, aki ezt a zenét nem ismeri, de ha megismerné, örömét lelné benne.
– Csak régi gyűjtésekkel foglalkoznak vagy maguk is járják a vidéket?
– Vannak saját gyűjtéseink, elsősorban Kalotaszegről, az említett Kiscsipástól. A nagy öregek, mint Neti Sanyi bácsi, Kodoba Márton, Zerkula János már sajnos csak felvételen vannak köztünk, de szerencsére az ő játékuk és más archív anyagok népzenészkörökben közkézen forognak.
– Hogyan látja, növekszik, csökken vagy állandó a táncházba járók száma?
– Utánpótlás mindig jön. Egyrészt vannak azok a fiatalok, akiknek a szülei is táncházba jártak, és ezek a gyerekek már ebben nőttek fel. Másrészt van egy érdekes vérfrissítés, abból a rétegből, akik nem Kós Károly-kötetekkel kezdték a népi kultúrával való ismerkedést, és nem is otthonról hozzák a népi kultúrát, hanem az értékekre fogékony szépérzékkel rendelkező városi emberek. Nekik korábban semmi közük nem volt ehhez a világhoz, de valahogyan megérezték az erejét. Szép lassan egyre többen ismerik meg ezeket az értékeket. Én határozott növekedést látok. Nagyon fontos, hogy a magyar népzene nem ereklye, amit megcsodálunk, és büszkék vagyunk rá. Ez egy szórakozási forma. Mi sem azért játszunk, mert küldetéstudatunk van, hanem mert olyan elemi erő van magában a zenében, hogy nem tudjuk nem játszani.
– Milyen eseményeken, rendezvényeken szoktak zenélni?
– Elsősorban táncházakban, lakodalmakban, bulikon, ha felkérnek koncertet is adunk, de arra vagyunk kalibrálva, hogy egész estéket, éjszakákat végigzenéljünk és szórakoztassunk.
– Nagymarosról egyenesen Magyarlapádra mennek. Ott milyen feladat vár önökre?
– A magyarlapádi táborban másodszor fogunk tánctanításhoz és esti mulatságokon zenélni.
Ez egy nagyon jó hangulatú tábor, mint az erdélyi tánctáborok többsége, és külön öröm számomra, hogy hosszú tíz hónapos németországi ösztöndíjam után végre hét napig reggeltől reggelig zenélhetek.
– Hozzáférhető az ötéves Valkó zenéje valamilyen hanghordozón?
– Nem készítettünk még CD-t, a közeljövőben nem is tervezzük. Úgy érzem, ehhez még fejlődnünk kell. Akkor szeretnénk, amikor úgy összeáll egy anyag, hogy ötven év múlva is vállalhatjuk, és azt mondhatjuk rá, a magyar népzene fennmaradása és megismerése érdekében érdemes volt.