A magyarok borúlátása

Ha borult az ég és én ragyogó napfényesnek látom a tájat, akkor vagy sokat romlott a szemem, vagy bedrogoztam, vagy baj van az idegeimmel. Hasonlóképpen, ha ragyogóan süt a nap, érik a termés, minden fűszál boldog, de én fekete fellegeket vizionálok és nem létező esőcseppeket törülgetek az arcomról, akkor sürgősen fel kell keresnem egy neurológust. Ám ha a sötét felhők szegélyezte láthatárt úgy érzékelem, hogy zuhogni fog hamarosan, akkor én nem borúlátó, hanem tisztán látó vagyok. Ennek tudatában kellene értékelnünk a nagytiszteletű közvélemény-kutatási intézetek által kimutatott eredményeket a magyarok borúlátásáról. Az Európai Bizottság Eurobarométer fölmérése szerint az unió 27 tagállama közül a bolgárokat leszámítva Magyarország a legpesszimistább. Az adatfelvételi eredmények szerint az ország lakosságának több mint a fele elégedetlen az életével, s mindössze egyötödük gondolja, hogy életminősége egy éven belül javulhat. A megkérdezetteknek mindössze egyharmada látja pozitívnak az EU-hoz való csatlakozást, s ezzel a véleményével szemben áll az uniós országok felével. A bizakodás, ami eltöltötte a magyarokat a csatlakozás idején, szkepticizmusba csapott át.
Az igazi kérdés számomra az, hogy lehet-e, érdemes-e hangulatunkat attól függetlenül méricskélni, hogy megnéznénk, az ország egészének gazdagodását szolgálni hivatott uniós pénzek hová, kiknek a zsebébe folytak el. Reális értékeléshez jutunk-e, ha csak a szkepticizmusunkat meg a pesszimizmusunkat tesszük mérlegre, anélkül, hogy körülnéznénk a magyar vidéken? Hány gazda jutott hitelhez, és hányan tengődnek? Hogyan élnek a falvakban, a pusztuló tanyákon az emberek? Mennyit dolgoznak, mikor kezdik a napot? Milyen körülmények közt, milyen feltételekkel törleszt, aki véletlenül hitelhez jutott, és hányan mentek tönkre, amióta uniós tagok vagyunk? Hogy állnak a kis- és középvállalkozások? Hányan kaptak hitelt, s hányan adták vissza vállalkozói igazolványukat? Minderről nem készült fölmérés, vagy ha igen, az egy másik fiókban van, mintha teljesen független téma lenne nemzeti karakterünk gyanús televényéből gonoszul sarjadó euroszkepticizmusunktól. Pedig megnézném magamnak azt a provance-i gazdát, aki derűs mosollyal fogadja, hogy a megtermelt és leszedett, ládákba rakott meggy kilójáért huszonöt eurócentet, azaz egynegyed eurót vághat zsebre. Mert a magyar gazdának (forintban) ennyit ajánlottak az átvevők idehaza.
Csatlakoztunk és lefagytunk, mint egy vírusoktól megtámadott számítógép. Eladom-megszüntetem-fölszámolom ország lettünk röpke hat év alatt. Síneket fölszedni mindenesetre könnyebb, mint lefektetni vagy rendben tartani. Gyárat bezárni egyszerűbb, mint megkeresni a lehetőségét annak, hogyan maradjon meg mégis a helyiek számára a munkaalkalom. Gazdák tiltakozására pikírt megjegyzéseket tenni a parlamenti kupola védőernyője alatt könnyebb, mint a hazai termelőket védő intézkedésekkel megelőzni a dinnyeborítgatást. A mezőgazdasági tárcáért felelős miniszter azt nyilatkozta, hogy a fölvásárlókkal oly módon beszélt, hogy az „nem publikus”. Elég szomorú, hogy beavatkozás helyett mindössze gorombáskodásra van lehetősége egy szocialista kormány miniszterének.
Bármely európai nemzet az uniós csatlakozást csak saját regnáló kormánya intézkedéseinek szemüvegén keresztül képes látni. Elvont uniós csatlakozás nincsen, csak konkrét. Csak azt lehet értékelni, ami van, ami létrejött, ami jó vagy nem jó, ami meghozta, vagy nem hozta meg az elvárások nyomán az eredményeket. Elmarasztalni a magyarokat valamiféle „europesszimizmus” miatt – holott leginkább arról van szó, hogy az ország uniós csatlakozása mindnyájunk pechjére egybeesett Európa egyik legtehetségtelenebb és leghiteltelenebb kormányának tevékenységével – enyhén szólva is csőlátás. Nem fizetett propagandára van szükség, hogy rosszkedvünk telét tavasszá hazudják nekünk. Helyette inkább meg kell nézni alaposan az ország mentális, erkölcsi és gazdasági állapotát, hova jutottunk, amióta az MSZP–SZDSZ koalíció, illetve most már csak egy MSZP-s kisebbségi kormány van hatalmon.
Nem látjuk az uniós pénzek okozta föllendülés jeleit? Látjuk viszont azokat a hiteltelen politikusokat, akiknek pályáját, szavait, blöffjeit és megtollasodását egyre nagyobb undorral konstatáljuk. Nem látjuk, hogy szebb, élhetőbb, tisztább, közlekedésben kényelmesebb, tehát ha úgy tetszik, európaibb lenne a főváros? Látjuk viszont a járatritkításokat, az évenkénti többszöri tarifaemeléseket, az ellenőrök siserehadát, a gondozatlan megállóhelyeket, ahol még egy beállóra sem telik olyan buszoknál, amelyekre fél órát kell várni.
Pesszimisták lennénk? Esetleg genetikailag? Úgy gondolom, az uniós csatlakozás értékelésére vonatkozó vizsgálódásokat nem a hangulatunk alakulására kellene irányítani, hanem az uniós csatlakozásból adódó eredmények fölmérésére, illetve azok elmaradására. Egyszer valaki azt mondta, hogy akit a diktatúra állambiztonsága megfigyelés alatt tartott, az nem bélyegezhető paranoidnak. Hiszen akit üldöznek, és úgy érzi, őt üldözik, annak nem üldözési mániája van, hanem jó megfigyelő.
A magyarok nem borúlátók, hanem józanul képesek fölmérni rendkívül rossz helyzetünket, amibe a szocialista és szabad demokrata közös kormányzás hat éve taszította őket. A szabad demokraták hiába szálltak ki a buliból, hiába szaladtak le apró rágcsálóként a megdőlt hajófedélzetéről, hagyva, hadd markolja a kormányrudat a legerőszakosabb kéz, mert ezzel semmit sem segítettek az országon – ha ez célként valaha is megfordult a fejükben.
Egy gazda nemrég azt nyilatkozta a tévériporternek, aki a nyaralás felől kérdezgette: elsatnyulást jelent, hogy az emberek nem szeretnek ott lenni, ahol élnek. Szabadságuk idején szinte menekülnek onnan. És itt nem a nyaralás- a kikapcsolódásellenességről volt szó, hanem egy mélyebb üzenetről. Annak a föld- és világdarabnak a mélységes szeretetéről, ami egy ember gondolkodását így is meghatározhatja. Egy másik gazda megmutatta a fóliasátrát, rajta a jégverés utáni, tyúktojás nagyságú lyukakkal. Láttunk leveleitől megfosztott szőlőtőkéket, címerétől lecsupaszított kukoricást, és láttuk azoknak az arcát, akik ültetnek, telepítenek, gondoznak, kacsolnak, permeteznek és metszenek. És most szembesülnek azzal, hogy hiába a hajnali kelés, hiába az erőfeszítések, mégsem gyűjtenek be termést. S ezek az emberek mégsem mennek a szomszéd faluba elmozdítani az elmozdíthatót, hanem kihagyják a nyaralást és újrafóliáznak. Még az is szokatlannak tűnt, hogy egyikük keserűen megjegyezte: remélem, hogy az adófizetők pénzéből a gazdák megsegítésére is jut pénz, nem csak a méltóságmenetekre.
Néha el kell menni vidékre ahhoz, hogy lássuk, vannak még tartalékaink.
Megértem, mi íratta le Schöpflin Györggyel a következő mondatot: „Ha valaki egyfajta globális környezetben egy mindentől független, magas fokú szuverenitással felvértezett magyar szereplésről álmodik, akkor jobban tenné, ha álmodozásait felváltaná reális érveléssel.” De azt hiszem, mi nem a magas fokú szuverenitásról álmodunk, hanem csak egy relatív önállóságról. Nem az abszolút megoldásról képzelgünk, hanem csak annyi jóról, amennyi az életünkben reális lehetőségként benne rejlik, és mi ki is bontanánk, ha ehhez olyan segítséget kapnánk, amely el is jut a céljához. Minden közösség az erősekből meríti energiáit a gyengék megsegítésére. Mi sem képességeink, sem adottságaink alapján nem a gyengékhez tartoznánk. Csak ez nem derülhet ki olyan kormány idején, amely az ország kétharmadát belső ellenségnek tekinti, és ellene kétmilliárdos propaganda-hadjáratra készül.