A tőketulajdonosok lobbiérdeke diktáljon?

Szerkesztőségünk Németh György közgazdász Vitairat az adóreform részleteiről (Magyar Nemzet, május 24.) című írásával vitaindító cikket közölt. A vitában eddig Komár Lajos (Az adóreform csak félmegoldás lehet, május 30.), Mészáros József (Törvényjavaslat a családi adózásra, május 30.), Bod Péter Ákos (Komoly átalakításra szorul a magyar állam, június 7.), Mádi László (Adórendszer és felemelkedés, június 13.), Bogár László (Az állam és az adósság, június 13.), Zara László (Elmúlt az utolsó pillanat is az adóreform ügyében, június 17.), Krekó Péter (Az adócsökkentés politikamentesítése, június 21.), Gyöngyösi Márton (Válságkezelés legitim, szavahihető kormánnyal, június 24.), Kiss Károly–Pavics Lázár (Egy ökológiai adóreform előnyei, július 1.), Vámosi-Nagy Szabolcs (Az adómodernizáció esélyei, július 9.), valamint Boros Imre (Inflációs politika és adócsökkentés, július 9.) hozzászólásait közöltük.

Milyen orvosnak tartanánk azt, aki a besárgult újszülöttől a klimaxoló nagymamáig a család minden tagját ugyanazzal a módszerrel próbálná kezelni? Ez elképzelhetetlen. Nem így a közgazdaságtanban, ahol a fél holdon kínlódó őstermelőtől a multinacionális biztosítótársaságig ugyanazt a módszert, az adók és járulékok csökkentését ajánlgatják. Alig akad valaki, aki fel merné tenni a kérdést: miért kellene azon nemzetközi nagyvállalatok terheit csökkenteni, amelyek anyaországuk bérszínvonalának ötödéért dolgoztatják honfitársainkat, s ha egyáltalán fizetnek adót, annak kulcsa jó, ha az otthoni fele? „Nincsen ingyenebéd”? Sajnos van. Kormányaink szerződésekbe foglalva osztogatják az ingyenebéd-utalványokat azoknak, akik a cechhet a legkönnyebben tudnák kifizetni. Nagykanállal eszi az ingyenebédet, aki sem társasági adót, sem helyi adót nem fizet, miközben készen kapja a képzett munkaerőt, gyakran az infrastruktúrát is. S még azt is sokallja, amit a munkaerő közvetlen áraként kifizet. „Köztehercsökkentést” sürget. Miért? Mert vannak országok, amelyek kormányai még a miénknél is olcsóbban vesztegetik nemzeti teljesítményüket. Találó Gyurcsány Ferenc mondása: el lehet menni. Ám az utóbbi években egyetlen multi sem vonult ki, mert így is megtalálják a számításukat. A többségnek nincs is más választása: itt akar üzletelni. S ha egyik-másik odébbáll, az korántsem akkora kiesés, hogy ezért ezermilliárdos közforrásokról mondjunk le.
Mit gondolnánk egy háziasszonyról, aki üres ígéreteknek hitelt adva lemondana a családi bevételek egy részéről? Ugyanezt teszi az a politika, amely lobbipropaganda hatására és/vagy közgazdasági hiedelmek jegyében (sőt: inkább ismert tények ellenére) lemond ma rendelkezésre álló közbevételekről. Az amerikai republikánus kormányzatok által örökül hagyott masszív költségvetési hiányok mutatják, hogy az elv nem igaz, s árát a jövendő nemzedékeknek kell megfizetniük. E tapasztalat ismeretében igencsak kockázatos dolog hazánkban, ahol a magas államadósság a legfőbb rákfene, teljesítménygaranciák nélkül ilyen kalandokba bocsátkozni.
A gazdaságélénkítő és foglalkoztatásnövelő adócsökkentés a tőketulajdonosok lobbiideológiája, a társadalom döntő többségének rovására. Ez világosan látszik a jövedelmi olló – világszerte – folytonos nyílásából, a leggazdagabbak szédületes iramú gazdagodásából és a többség lassú elszegényedéséből. A tőkeakkumuláció teóriáját népszerűsítők elfeledkeznek egyik kedvelt érvükről, hogy tudniillik kicsi, nyitott gazdaság vagyunk. Úgy tesznek, mintha az Audi beruházási politikája azon állna vagy bukna, hogy itteni adóbefizetéseiből (nem sok amúgy sem…) mennyit sikerül megspórolnia, hogy aztán az abból képzett tőketöbbletet új magyarországi gépsorba ruházza be. Ez egyszerűen nevetséges. Az exportra termelő multinacionális vállalat akkor és csak akkor ruház be, ha piacain megnövekszik a kereslet termékei után. És semmi garancia nincs arra, hogy azon a kontinensen ruház be, ahol a profit keletkezett. Kivéve, ha az adócsökkentés csak konkrét beruházásért, többletfoglalkoztatásért kapható meg. Az ilyen felelős állami magatartást azonban a kedvezmények megszüntetésének jelszavára hivatkozva éppenséggel lehetetlenné kívánják tenni.
Az adókedvezmények felszámolása nagyjából azt jelenti, hogy a politika feladja gazdaság- és társadalompolitikai céljait. Adókedvezményeket nem ködös ígéretekre ad az állam, hanem konkrét teljesítményre. Elismeri a közösség szempontjából fontos tevékenységeket: az otthonteremtést, a gyermekvállalást, a munkahelyteremtést, az idősek, pályakezdők és sérültek foglalkoztatását, hátrányos helyzetű térségekben történő beruházást. Most azt követelik, hogy ne adjunk adókedvezményt annak, aki bizonyítottan tesz a közösségért, s azért ne adjunk, hogy az így megtakarított forrásokat szétszórhassuk azok között, akik ilyen teljesítményt nem garantálnak. Épeszű kormány a kedvezményeket nem eltörli, hanem aktualizálja. Nem egyszerű, hanem jó megoldásokra van szükségünk. Van tere az egyszerűsítésnek is, hogy a kisvállalkozások negyedévente összeadják a különféle jogcímen befizetendő összegeket, s egyetlen átutalással elküldik az APEH-nek. A bankok ezzel elesnének némi jutaléktól, viszont nőne a vállalkozások versenyképessége.
Egykulcsos szja mellett annak egyszerűségével érvelni közönséges szélhámosság. A fizetendő adó kiszámítása két kulcs mellett egy szorzás és egy összeadás. Ha nagyon szuszogunk vele, két perc. Ennél kevésbé átlátszó ideológiát is kitalálhattak volna a magas jövedelmű kevesek terheinek csökkentésére, akik többletjövedelmüket az egyensúlyt rombolva luxuscikkekre költenék. Nőne az infláció, a jegybank kamatot emelne, ezzel növelve adósságszolgálatunkat, ami tovább rontja az egyensúlyt – s mindezt egy szűk gazdag (alkalmazotti) réteg lobbiérdeke miatt, a többség azonnali és közvetett kárára.
Az emberi teljesítménynek ára van: kiképzésének (családtámogatások, oktatás), munkájának (bér) és öregkorának (nyugdíj, egészségügy) költségei. Aki sokallja az adókat, a pedagógusbéreket vagy a rendőrök számát sokallja. Aki a magas járulékra panaszkodik, a nyugdíjasok és az egészségügyi dolgozók túlzott jóléte miatt panaszkodik. Aki járulékot akar csökkenteni, elveszi a nyugdíj egy részét, csökkenti a gyógyulás esélyét. Egy kormány csak súlyos okkal szűkítheti a közforrásokat. Lehet olyan érdek, éppen a magasabb foglalkoztatás, amiért még ezt is vállalhatjuk. Kicsit kevesebb lesz a nyugdíjam, kicsit romlik a gyógyulási esélyem, de minden honfitársam a maga emberségéből gondoskodhat a családjáról. De akkor tehercsökkentést csak az kapjon, aki teljesít. Az én nyugdíjamból hozomra senki ne osztogasson! A járulékcsökkentés a Fidesz-kormány idején sem javította számottevően a foglalkoztatottságot; tízszázalékos járulékmérséklés mellett alig néhány tízezer fővel nőtt a foglalkoztatottság. A nemzetközi nagyvállalatok ajándékba kaptak sok tíz milliárdot a semmiért. Az államadósság azért növekedik, mert a munkáltatók évről évre kevesebbet fizetnek a munkaerő előállításának társadalmi feladataira.
A multik nem tudják csökkenteni a munkanélküliséget. Olyan munkaerőre van szükségük, amiből már ma sincs, a tanulatlan, tartós munkanélküliek viszont nem kellenek nekik. Az alacsony foglalkoztatási ráta elfedi azt a tényt, hogy használható munkaerőből nem felesleg, hanem hiány van; ezrével ingáznak hozzánk Szlovákiából. Rejtély, miért kellene ezt járulékcsökkentéssel is ösztönözni. Piacgazdaságban amiből hiány van, azt éppenséggel jobban meg kell fizetni. Az államnak pedig aligha az a feladata, hogy az erősebb fél érdekében avatkozzon be a piaci folyamatokba. Feladata viszont, hogy segítse azok túlélését, akiknek az elmúlt évtizedekben leértékelődött a munkaereje. Ezt az adókulcsok ide-oda tologatásával nem lehet megoldani. Önkormányzatok ezreinek aprómunkájára van szükség, az önellátás ösztönzésére, felnőttképzésre, a helyi feladatok és a helyi források egymáshoz rendelésére. Ha helyi vállalkozók bevonhatók e munkába, a – szelektív! – köztehercsökkentés is lehet e munka egyik eszköze. Ám a kormánynak tartózkodnia kell a meggondolatlan ingyenebéd-osztogatástól.

A szerző újságíró