Akiket Isten hátba vert

A kilencvenes évek első felének meghatározó underground zenekara volt a Pál Utcai Fiúk (PUF). Aztán szinte nyomtalanul eltűntek, és most, hosszú szünet után váratlanul előrukkoltak egy új nagylemezzel. A lemezbemutató koncert majd csak októberben lesz a Petőfi Csarnokban, de mi most találkoztunk az együttes frontemberével, Leskovics Gábor szerző-gitárossal és Molnár Balázs szerző-gitárossal egy – jól sikerült – plázakoncert előtt.

Magyar Nemzet: Alternatív, underground zenekar ma is a Pál Utcai Fiúk?
Leskovics Gábor: Saját magunkat nem kategorizáljuk, az az újságírók dolga. Voltunk mi már minden. Azt szoktuk mondani, rockzenekar vagyunk, bár ez sem a legjobb megfogalmazás, mert sokan arra gondolnak, hogy valakik sok torzítóval zenélnek, és csúnya szavakat kiabálnak a színpadról. Mikor elkezdtük, ezt hívták undergroundnak, aztán alternatív rocknak, most az „indie” a divatos kifejezés, ez a függetlent jelenti. Talán ez a legjobb meghatározás, nem függünk a kiadótól, nem szólnak bele, milyen számokat írunk, tehát tényleg nagy az alkotói szabadságunk.
Magyar Nemzet: A nyolcvanas években az undergroundot nemcsak az jellemezte, hogy a tűrt és a tiltott határán volt, hanem egyfajta életformát is jelentett.
Leskovics Gábor: Inkább másfajta világszemléletet, kívülállást mondanék. Azok a zenekarok, amelyeket ide sorolhatunk, soha nem akartak „hivatalos”, támogatott zenekarok lenni.
Magyar Nemzet: Ez volt a lényeg, szemben állni a diktatúrával, és nem beépülni a rendszerbe? Ezek a zenészek nem akartak a zenéből megélni, mert azt mondták, nem adják el magukat?
Leskovics Gábor: Azért ez így nem igaz. Ismerem a többi zenekart, azokat is, amelyeknek a hatására elkezdtünk zenélni. Föl sem merült, hogy ezt el lehetne adni. Nyilvánvaló volt, melyik zenekarnak lehet lemeze. Nem volt gázsi. Nem mi találtuk ki, hogy függetlenek vagyunk, hanem ez volt a lehetőség.
Magyar Nemzet: Lehet, hogy nem jól látjuk, de mintha ismertség tekintetében a PUF az alternatív zenekarok második vonalában lenne.
Leskovics Gábor: Ez abszolút nem igaz, huszonöt éve járok koncertekre, vannak tapasztalataim. Az úgynevezett emblematikus „alter” zenekaroknál sokkal nagyobb a közönségünk, ezt támasztják alá a lemezeladási adataink is.
Magyar Nemzet: Menedzserrel dolgoznak?
Leskovics Gábor: A kilencvenes években egy ideig volt menedzserünk, de én ezt nem szerettem, Magyarországon kevés igazi menedzser van. A popzenében ez működik is valahogy, kívülről meghatározzák az arculatot, a színpadképet, a fellépőruhát, de a rockzenében nem megy. Ha lenne is menedzserünk, őt nem így hívnánk, hanem szervezőnek, ezt a munkát most a dobosunk végzi.
Magyar Nemzet: Óvják a szellemi függetlenségüket?
Leskovics Gábor: Igen, de ebben a zenekarban nincs is annyi pénz, hogy érdemes lenne feladni. Ha jönne valaki, és azt mondaná, hogy kétszer ennyit fogtok keresni, de én határozom meg a dolgokat, az még mindig nagyon kevés pénz lenne. Annak pedig, hogy tízszer ennyit mondjon, nincs realitása, mi nem vagyunk, de nem is leszünk már sztárzenekar.
Magyar Nemzet: Azért meg tudnak ebből élni?
Leskovics Gábor: Nem.
Magyar Nemzet: Van mellette polgári foglalkozásuk?
Leskovics Gábor: Ezt bontsuk két részre. Van, akinek polgári foglalkozása van, és van olyan, mint például én, aki a zenélésből él, de nem csak ebből a zenekarból. Anikón kívül csak Balázs nem játszik más zenekarban.
Magyar Nemzet: Ő a Nemecsek?
Leskovics Gábor: Igen.
Magyar Nemzet: Balázs, ön miből él?
Molnár Balázs: Rossz kérdés. Hagyjuk.
Magyar Nemzet: Menyhárt Jenő, az egykori Európa Kiadó frontembere 1988–89-ben azt mondta, hogy mivel a diktatúrának vége van, az undergroundnak is vége, már nincs értelme játszani, és el is ment szobafestőnek New Yorkba.
Leskovics Gábor: Jenő ezt mondta, és elment, de azért kinn is folytatta a zenélést, és a többiek, akik itt maradtak, ők is tovább zenéltek. Nem tudom elfogadni, hogy a rendszerváltás után abba kellett volna hagyni a zenélést. Igaz, hogy megszűnt a diktatúra, de szerintem ne azt vegyük alapul, hogy ezek a zenekarok mindig tiltakozni akarnak valami ellen, mert ez sem igaz. Ám ha azt nézzük, hogy tiltakozni kell valami ellen, akkor most sokkal több okot találunk. Most egy másik diktatúra van, a pénz diktatúrája, és ez ellen ugyanúgy lehet tiltakozni. Ha körbenézek, és fölteszem a kérdést, hogy jobb lett-e, azt kell mondanom, ez egyáltalán nem biztos. Nem kívánom vissza azt az időt, szabadság van, ez jó. Mindannyian azt hittük, hogy jobb lesz, de nem lett jobb, csak más. Egy zenekar helyzete ugyanolyan nehéz, mint régen, csak akkor nem engedték fellépni, vagy nem volt felszerelés, ma pedig mindent le kell számokra fordítani, mennyi embert, mennyi pénzt tudsz hozni. A fősodorból ma is ki lehet maradni, mint az underground hőskorában, csak akkor nem leszel a tv-ben, rádióban. Mi ezt az utat választottuk.
Magyar Nemzet: Szándékosan, vagy ez „jutott”?
Leskovics Gábor: 1993-ban ráléptünk arra az útra, amelyikre nem kellett volna, akkor volt menedzsmentünk. Azt mondták, hogy felépítenek minket: csak sportcsarnokos fellépések, egy évben csak három koncert, de ott telt ház, és így tovább. Nem éreztük ebben jól magunkat, és ki is léptünk belőle. Nem akarok ott állni egy sportcsarnokban, és igazságot osztani tízezer embernek. Mi úgy kezdtük, hogy lementünk a garázsba, és a saját örömünkre dalokat írtunk, ezt az attitűdöt meg is tartottuk a mai napig. Annak örülünk, ha érdemben írnak rólunk, de amikor felhívnak, hogy mondjak valamit, mi van a kutyámmal, majd megírják, abból nem kérek.
Magyar Nemzet: Itt van öntől pár sor: „Jó reggelt, nap! / A városomból ennyi maradt / Kordon és barikád / Engem figyelnek a kamerák.” Ez a dal miről szól?
Leskovics Gábor: A tüntetésekről, ez nyilvánvaló, de nem politikai üzenet, nekünk nem üzeneteink vannak, csak leírjuk, mit gondolunk a világról. Vannak olyan együttesek, amelyek azt mondják, hogy mi ilyenek vagyunk, és legyetek ti is ilyenek, mert a mi utunk az igaz út. Én nem akarom, hogy valaki az én utamat kövesse. Nem akarok utat mutatni az éjszakában a „tévelygő” közönségünknek.
Magyar Nemzet: Ez talán olyan kor, amikor nem is szeretik az emberek az útmutatást.
Leskovics Gábor: Én inkább úgy látom, hogy az emberek nagy része birka, és szereti, ha utat mutatnak neki, de bennünk nincs profetikus hajlam.
Magyar Nemzet: Több interjúban is tagadta, hogy az új lemez melankolikus lenne, de a régebbiekkel összehasonlítva mégis annak tűnik.
Leskovics Gábor: Ne felejtsük el, a kezdetekkor tizennyolc évesek voltunk, ma negyven fölött vagyunk. Sokan kérdezik, miért nem olyanokat írtok, mint régen. Azért, mert már más dolgok foglalkoztatnak. Szerintem nagyon kínos, amikor egy szövegíró hatvanévesen megpróbál tinédzser maradni.
Magyar Nemzet: A Mi kell hozzá című dalban Nagy László-s, József Attilá-s ízeket fedeztünk fel. Vagy tévedtünk?
Leskovics Gábor: Ezt a számot Balázzsal közösen írtuk, az egyikünk mondott egy sort, a másik folytatta, így állt össze. Kettőnk közül ő a „versolvasó”, én kevesebbet olvasok, mint szeretnék. Persze lehetnek áthallások, hiszen amikor leülök szöveget írni, minden bennem van, amit olvastam az életemben.
Magyar Nemzet: A Legelő című számban, amely vezette a Petőfi rádió slágerlistáját, arról van szó, hogy vége van a világot hatalmába hajtó ember nagy korszakának. A szöveg rezignált, lemondó: „nem lesz már győzelem”, a zene viszont sodró, dinamikus, diadalmas.
Molnár Balázs: Mert elfogadjuk ezt a helyzetet. Szerintem ez a kettősség az egész lemezre jellemző, én nagyon szeretem az ellentéteket, akár szövegen belül is, az egyik versszak ilyen, a másik az ellentéte. A Legelő pedig kigurult öt perc alatt, fogalmam sincs, miért, lehet, hogy Isten hátba vert.
Leskovics Gábor: Abban is kettősség van, mai életünk kettőssége. Az egyik felem azt mondja: elegem van a politikából, az emberekből, a másik felem meg azt, hogy itt van a családom, és csak itt szeretek élni. Egy csomó dolog van, ami örömet okoz, egy csomó, ami bosszant. Mindig megkérdezik, miért ilyen negatívak a szövegeink. Én jobban szeretnék pozitív vagy vicces dolgokról írni, de az sokkal nehezebben megy. Hiába érzem magamat boldog embernek, a szövegekben ezt nem tudom olyan jól átadni. Amit nem szeretek, azt jobban meg tudom fogalmazni, mint amit szeretek.
Molnár Balázs: Én örülök annak, hogy ilyenek vagyunk. Különben nem lenne József Attila, nem lenne Bartók. Lehet, hogy önsanyargató nép vagyunk, de azért gondolkodó és előremutató.
Magyar Nemzet: Az alternatív kultúra dalai is arról szóltak, hogy az ember nem tud kiterjedni, nincs a térképen, és ezért melankolikus.
Leskovics Gábor: Igen, de ez nem egy „tagadó” zenekar, nem értek egyet azokkal, akik melankolikusnak érzik, igaz, hurráoptimizmus sincsen benne, már nem arról énekelünk, hogy menjünk az éjszakába, és bulizzunk egy nagyot.
Magyar Nemzet: A kor változott, vagy az alkotók életkora?
Leskovics Gábor: Mind a kettő, változott a világ is, de mi is, és ez jól látszik a lemezeinken.
Magyar Nemzet: Az egyik dalban ezt írja: „Nekem minden sikerült / Nem sírok, mert én akartam”. Ez emlékeztet G. B. Shaw mondására, miszerint két nagy tragédia van az életünkben, ha elérjük, amit akartunk, és ha nem.
Leskovics Gábor: Én sikeresnek tartom magunkat, azt játsszuk, amit szeretünk, persze ha a közönségnek nem tetszene a lemez, akkor el kellene gondolkodnunk, hogy mi velünk a baj. Nem hiszek azoknak, akik azt mondják, hogy mi olyan nagy művészek vagyunk, hogy nem ért meg minket a társadalom. Persze ha valaki túlságosan sikeres, nyilván az is gyanús, hiszen ahhoz, hogy Magyarországon sikeres legyél, sok mindenben meg kell alkudni.
Magyar Nemzet: Miben?
Leskovics Gábor: Szinte mindenben. Hol és hogyan lép föl valaki, és így tovább.
Magyar Nemzet: Azt, hogy most egy plázában lépnek föl, megalkuvásnak tekinti?
Leskovics Gábor: Igen.
Magyar Nemzet: Akkor miért?
Leskovics Gábor: Pénzért. Nyilván ez nem a mi terepünk. Erre lehet mondani, hogy megalkuvás, de én akkor szégyellném magam, ha play back show-t csinálnánk. Ha fölmegyünk a színpadra, és hittel, tehetséggel eljátsszuk a dalainkat, talán még egy plázából is rockklubbot lehet varázsolni egy órára.
Magyar Nemzet: Azt mondta az előbb, biztos hátba verte az Isten. Átszövi a dalokat az Istent kereső motívum, de egy határnál megáll.
Molnár Balázs: A „megállás” oka valószínűleg a neveltetés, ateista családban nőttem föl.
Leskovics Gábor: Én meg vallásos családban, és én sem tudom átlépni a határt. A legtöbb ismerősöm korosztálytól függetlenül nem is úgy teszi fel a kérdést: van-e Isten vagy nincs, hanem hogy van-e valami.
Magyar Nemzet: Ön szerint?
Leskovics Gábor: Nagyon remélem, hogy van. Az istenkeresés arról szól, hogy reméled, az emberi lét nem csak annyi, hogy megszületsz és meghalsz, aztán jó napot kívánok. Kell, hogy legyen valami célja az életnek.
Magyar Nemzet: Balázs?
Molnár Balázs: Én érzek valamit, például amikor dalokat írok, érzem, hogy valami történik velem.
Magyar Nemzet: Ez egy kereső kor?
Leskovics Gábor: Az emberek ötezer évvel ezelőtt is úgy gondolták, kell lennie valaminek, és ezer év múlva is ugyanígy lesz. Mit nevezünk Istennek? Ha azt, hogy van-e értelme az életednek, akkor van Isten. Nekem volt konkrét megvilágosodásom, emlékszem arra a pillanatra. Amikor a lányom féléves lett, volt egy olyan pillanat, hogy leesett a tantusz, az én életemben már nem én vagyok a legfontosabb. Akkor lehullott egy teher rólam, sokkal könnyebb lett minden, hogy megláttam a dolgok értelmét.
Magyar Nemzet: Van felelőssége egy előadónak abban, mit üzen a színpadról?
Leskovics Gábor: Van. Ezért nem üzenek a színpadról. Én a felelősséget csak magam miatt vállalom. Amikor a kilencvenes évek elején naponta több száz levél jött, amelyekre nekem kellett válaszolnom, addig rendben volt, hogy küldjünk autogramot, és írjunk pár szót, de amikor jönni kezdtek az olyan levelek, hogy „apám megerőszakolt, és kiugrom az ablakon”, akkor el kellett gondolkodnom a felelősségről. Azóta a szövegekben is ügyelek rá, hogy ne legyen „üzenet”, ne legyen felszólító mód, mert szerintem is van igaz út, de azt mindenki magában választja. Olyat soha nem énekelnék el, amivel nem értek egyet. Van is olyan dalunk, amelyet ilyen okokból már nem játszunk a koncertjeinken.
Magyar Nemzet: Ha most eljönne a Kánaán, akkor alkotói válságba kerülnének?
Leskovics Gábor: Már itt van a Kánaán, igaz, csak néhány embernek. Az alkotói válságnak nincs köze a világhoz, csak az egyénhez van köze. Jó helyeken is születnek zseniális művek, és rossz helyen is csapnivalók.
Magyar Nemzet: Ez valami új hellenisztikus kor?
Leskovics Gábor: Annyiféle irányzat és befolyás irányít mindent, hogy kell történnie valaminek, ami összerántja az emberiséget. Ha így lesz, jó lenne megérni azt a kort.