Biankó csekk Dalítól

Valaha láttam, és akkor nagyon érdekelt a képzőművészet. Jártam a világ múzeumait, hogy megcsodáljam kincseiket. Ma már nem látok, és a kincsek csak az emlékezetemben élnek. Most is úgy írom le őket: emlékezetből.

A harmadik perspektivikus festményen, amely engem megragadott, ismét Krisztus. Dalí keresztre feszített Krisztusa. Ez nem talpnézetben ábrázolja az Urat, hanem felülről, mondhatnánk, tarkónézetből. Bravúros alkotás, a perspektivikus rövidülés egyik csodája. Mert Dalí összes őrültsége mellett kitűnő festő volt, és ennek a művészeti ágnak minden csínját-bínját ismerte. Világos pillanataiban gyönyörű hagyományos képeket tudott festeni, mint például a Galáról készített számos alkotása. Ezeken Gala hol félmeztelenül, hol talpig bebugyolálva Szűzanyaként jelenik meg. Galát Dalí a francia szürrealista költőtől, Paul Éluard-tól szerette el. A „szerette el” kifejezést szimbolikusan kell érteni. Dalí ugyanis a fáma szerint képtelen volt a szeretkezésre. Nemi élete a maszturbációban merült ki (fogalmam sincs, hogy ezt az állítást első kézből ki fogalmazta meg, de belekerült a művészettörténetbe). Mindenesetre nem valószínű, hogy Gala Dalí szeretkezési bravúrjai miatt pártolt el Éluard-tól. Inkább azért, mert finom női ösztönnel megérezte Dalíban a pénzt, a rengeteg pénzt. Dalí szürrealistának vallotta magát, és ihletett pillanataiban olyan képeket festett, mint előtte senki sem: óriási fallosz, amelynek tövén fityeg aprócska tulajdonosa; francia hosszú kenyér (bagett) mint női kalap; elefánt szúnyoglábakon; egy elhagyott fül, amelyben ki-be mászkál több tucat hangya, valamennyi aprólékos gondossággal egyedileg megformálva, hogy szinte még jellemük is tükröződik a képről; kanapé Mae West amerikai filmcsillag rúzsos ajkaiként kiképezve; fiókos szekrény női aktszobornak álcázva és így tovább. A szürrealisták végül kiközösítették, mert az már nekik is sok volt, hogy egyik képén jól felismerhető bélsarat festett a szereplő nadrágjára. Dalí szellemesen válaszolt: „Köztem és a szürrealisták között az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.” A házaspár a háborút az Egyesült Államokban vészelte át, ahol a festő rövid időn belül nagy hírnévre tett szert. Üzletileg Gala menedzselte hallatlan ügyességgel és kevés gátlással. Így kétes üzleti kombinációkba is belevitte a művészt. A végkifejlet az lett, hogy a népszerűség sok pénzt hozott a konyhára. A háború után Franciaországba hazatérve Dalí festéssel és aláírásokkal növelte amúgy is hatalmas vagyonát. Az egyik kereskedő kérésére üres papírlapokat írt alá – jó pénzért, amelyet kis címletű bankjegyben kellett fizetni, ugyanúgy, mint az emberrablóknak a váltságdíjat. Mesélnek olyan szeánszról, amelynek során több mint ezer papírlapot írt alá, és ezért egy zsák bankót kapott. A műkereskedő természetesen Dalí-stílusban képeket festetett a papírlapokra. Így ma a világpiacon több ezer hamis Dalí-kép van forgalomban, amelyeknek valódiságát Dalí valódi aláírása bizonyítja, hamisan. Érdekes, hogy vannak tehetséges festők, akik önálló műalkotás létrehozására nem képesek, de megtévesztően tudják utánozni befutott festők stílusát. Egy La Manche-parti szállodában, ahol szobapincér voltam, bárfiúként dolgozott Aldo Mangiarotti. (Rákérdeztem, de Aldónak semmi köze sem volt ahhoz az Edoardo Mangiarottihoz, aki az 1936-os berlini olimpián Kabos és Gerevich közé beékelődve második lett kard egyéniben.) Amikor éppen nem bárban dolgozott, ilyen utánzó-hamisító festőművészettel kereste a kenyerét. De restaurátorként is dolgozott. Egyszer meghívott párizsi, tetőtérben lévő műtermébe. Éppen egy sűrű erdőben üldögélő Madonna-képen dolgozott, amelyet reprodukcióból már jól ismertem. „Uramisten, hisz ez egy Girogione!” – kiáltottam föl. Az volt. Elszegényedett francia arisztokraták szalonjai hihetetlen műkincseket rejtenek. Gazdáiknak profi restaurátorra nincsen pénzük. Így került a felbecsülhetetlen értékű Giorgione Aldo padlásszobájába. Amikor én odaérkeztem, Aldo éppen a kis Jézus fütyülőjét próbálta korrigálni. Elmondta, hogy ritkán restaurál, inkább képeket fest képkereskedők megrendelésére francia impresszionisták stílusában. Festett már Cézanne-t, Monet-t, Pissarrót is, de Utrillo volt a specialitása. Eddig legalább ötven Utrillót festett. Nem meglévő Utrillókat másolt, hanem teljesen új képeket alkotott Utrillo stílusában. Darabjáért akkoriban 3000 frankot kapott, amely mai pénzben talán 50 000 forintnak felel meg. Ha tőle a kereskedő Utrillo stílusában rendelt képet, akkor festett egy képet Utrillo stílusában. A kikötés az volt, hogy nedvesen kell szállítani. Hogy a kereskedő mit csinált a képpel, az már nem őreá tartozott (tudvalevőleg csak a még nedves képre lehet aláírást úgy hamisítani, hogy a szakértő szem az első pillantásra föl ne fedezze a turpisságot). Nem tudom, Galának része volt-e például értelmi szerzőként ebben az aláírásügyletben. Dalí mindenesetre gyönyörű kastélyt vásárolt neki Észak-Spanyolországban. Gala itt egyedül élt. A későbbiekben úgy hálálta meg férje nagyvonalúságát, hogy annak időpontot kellett kérnie, valahányszor találkozni szeretett volna a saját feleségével. Az őrült Dalínak van egy sorozata is, Millet Angelus című képét festette meg a saját szájíze szerint. Emlékezetem szerint az egyiken az imádkozó földműves pár meglehetősen pornografikus pózban látható, a másikon hátborzongató halálfejes csontvázként jelennek meg. Ebben Dalí Picassót utánozta, aki Velázquez Las Meninas című, talán leghíresebb vásznát festette meg a saját szájíze szerint, de Picasso szájíze messze nem volt olyan különleges, mint Dalíé. Picasso többek között arról is nevezetes, hogy négy hónapig egy utcában lakott velem. Ő a rue du Pont de Lodi nevű utcának az alvégén lakott a sarkon, ott, ahol az beletorkollik a Nagy Augustinusok utcájába. Én 150 méterrel följebb, a rövid utca elején laktam az első emeleten egy cselédszobában, mert mindenes cseléd voltam akkoriban a negyedik emeleten lakó Artus családnál. Picasso már híres ember volt, csak saját köreivel érintkezett, az utca emberével azonban nem. A hatméteres kőkerítéssel elzárt palota kapuját időnként kitárták, kigördült rajta Picasso sofőr vezette limuzinja, majd később ugyanúgy begördült oda. Azt hiszem, az utcában soha senki nem látta Picassót. Én sem. Aztán fölvitte a dolgomat Isten, vasmarós tanonc lettem, és sorsára hagytam Picassót. Ő ezt a veszteséget nehezen tudta elviselni, és hamarosan az azúr-parti Vallauris-ba költözött, hogy kerámiakészítésre és szobrászkodásra adja a fejét. Mielőtt végleges lakást talált volna, kibérelt egy villát garázzsal. Egy alkalommal, amikor a kocsi nem volt a garázsban, egy faszén darabbal szórakozottan firkálni kezdett a fehérre meszelt falra, ugyanúgy, mint ahogy mi valami unalmas előadás alatt bohócot rajzolunk az előttünk lévő papírlapra. Picasso akkor már olyan híres volt, hogy Midasz királyhoz hasonlóan minden arannyá változott, amihez hozzáért. A Picasso által összefirkált garázsfal egyszeriben milliókat ért. A garázs tulajdonosa azonban beperelte Picassót, mert úgymond bemocskolta a garázs falát. Nem tudom, bíróság elé került-e az ügy, vagy peren kívüli megegyezés történt. Annyi bizonyos, hogy Picasso kimeszeltette a garázst. Egész Franciaország ezen nevetett. Azt hiszem, Vallauris-ban készítette többek közt az írás előző részében említett kecskét (vagy kecskéket). Picassóról már Franciaországba kerülésem előtt tanultam Magyarországon a harmincas és negyvenes évek fordulóján. Művészettörténet-tanárom mondta róla, hogy kivételes tehetség, kár, hogy olyan gyagyaságokra adta a fejét, mint a kubizmus vagy a dadaizmus. Azóta a kubizmust teljes egészében, a dadaizmust részben rehabilitálta a művészettörténet. Picasso pedig a rue du Pont de Lodi után még gyönyörű dolgokat alkotott közérthető stílusban a festészetben, szobrászatban és kerámiában. Kár, hogy volt, amit a szovjet propaganda számára alkotott. Például: az úgynevezett szovjet „békemozgalom” békegalambját. Picasso ugyanis nem titkolta szimpátiáját a Szovjetunió iránt. Miközben ott kipellengérezték, dekadensnek, a rothadó nyugati kultúra képviselőjének bélyegezték azokat, akik Picasso stílusában festettek vagy szobrászkodtak, addig Picassót dicsőítették és ünnepelték mint ötödik hadoszlopuk fontos tagját. Picasso pályafutásának a velem való szomszédságon kívül van egy másik magyar vonatkozása is: a Francia Kommunista Párt és a békeszerető Szovjetunió iránti szimpátiája az 1956-os magyar forradalom után észlelhetőleg alábbhagyott.
Különös a perspektivikus megoldása annak a széknek is, amely Van Gogh kietlen szobájának a középpontjában áll. Mintha valahogy nem stimmelne a vonalvezetés. A kép azonban még így is zseniális. A szobában nincs senki. Ugyanilyen „embertelen” a legtöbb érett korban festett képe. Mintha soha egy lélek sem járt volna azokon a réteken, búzamezőkön, olajfaligetekben, amelyeket megfestett. Férfiban számos önarcképén kívül emlékezetem szerint csupán az orvosát festette meg, nőben csupán arles-i szállásadónőjét. Ezt nyilván nem a szépsége miatt tette, hanem festői viselete miatt (vagy netalán lakbér fejében). Pedig húszéves korában nem kerülte az emberábrázolást. Abban a holland bányászfaluban, ahol kálomista segédlelkészként szolgált, tucatjával festette az olyan képeket, amelyeken az emberek voltak a fontosak és nem a környezet. Több portrét festett arról a nyomorúságos utcalányról is, akivel úgy egy évig együtt élt. A nő öreg, sovány, hervadt. A portrékat nézve azon gondolkozunk, hogy a modellt sajnáljuk-e vagy Van Goghot, akinek csak ilyen jutott. Franciaországba kerülve azonban az arles-i gazdasszony kivételével soha egyetlen nőt sem festett. Egyetlen életrajz írója sem említi, hogy homoszexuális hajlamai voltak. A Gauguin iránt táplált barátsága, amelynek őszinteségét füle levágásával kívánta bizonyítani, sem volt ilyen természetű. Azt is tudjuk, hogy fiatalkori angliai tartózkodása idején fülig szerelmes volt az ottani házinéninek a lányába, aki erről soha nem tudott meg semmit, mert Van Gogh túl félénk volt ahhoz, hogy szerelmét megvallja. Így a lány mással jegyezte el magát, és Van Gogh búsan visszatért Hollandiába segédlelkészkedni. A pszichológia vagy pszichiátria érdekes feladata volna megállapítani, hogy miért halt ki Van Gogh nők iránti érdeklődése szinte egyik napról a másikra Franciaországba való megérkezése után. Mert egyetlen életrajzírója sem említi egyetlen női kapcsolatát sem. Talán betegségének előrehaladása változtatta teljesen aszexuálissá? Leonardo da Vinci nem volt idegbeteg, de neki sem említik egyetlen női kapcsolatát sem. Mona Lisához semmiféle érzelmi kapcsolat nem fűzte. Helyette valószínűleg azt a pénzt szerette, amelyet a portréért kapott. Suttogják róla, hogy homoszexuális volt, bár erre semmi bizonyíték nincsen, és férfikapcsolatait sem említik a művészettörténészek. Michelangelónál már sokkal egyértelműbb a helyzet. Neki ugyan volt egy tisztán plátói kapcsolata egy előkelő hölggyel, de a homoszexuálisok gyakran tartanak fenn nőkkel efféle pusztán intellektuális kapcsolatokat. Köztudomású viszont, hogy élete utolsó szakaszában közös háztartásban él a szolgájával, és összes vagyonát – ami nem lehetett sok – erre a szolgára hagyta, éppúgy, mint évszázadokkal később a köztudomásúan homoszexuális Somerset Maugham az övére. Döntő bizonyítékunk azonban Michelangelo homoszexualitására sincsen. Van Gogh életében soha egyetlen képet sem adott el, hacsak azokat a képeket nem számítjuk, amelyeket fivére, a párizsi műkereskedő vásárolt tőle, tudva, hogy sosem fog túladni rajtuk. Ezekkel a vásárlásokkal álcázta Van Gogh anyagi segélyezését. Manapság Van Gogh képei sok tízmillió dolláros tételekben cserélnek gazdát az árveréseken. Nemrég került elő Görögországban az egyik dr. Gachetról festett képe. Ha kiderül, hogy valóban eredeti Van Gogh, akkor a szakértők szerint ez a kép lesz az, amelyet árverésen valaha is a legdrágábban fognak eladni. Honfitársa, Rembrandt fiatalkorában divatos festő volt, de a pénz úgy folyt el az ujjai között, mint később Mozart esetében. Rembrandt meglett korára kiment a divatból. Ehhez valószínűleg az Éjjeli őrjárat címen ismert hatalmas vászon kudarca is hozzájárult. A kép se nem éjjeli, se nem őrjárat. Nappali jelenetet ábrázol, de olyan sötét tónusban, hogy éjszakának tűnik. Nem is őrjárat, mert a városi lövészegyletnek próbál emléket állítani. Annak idején az volt a divat, hogy a képet megrendelő céh vagy egyesület tagjai csoportban felálltak, előttük ültek az elöljárók, valahogy úgy, mint a mai iskolai fényképfelvételeken, ahol középen ül az osztályfőnök és körülötte a nebulók. Frans Hals festett ilyen beállított csoportos portrékat, és szép pénzt keresett velük. Rembrandt nem az egyéneknek, hanem magának a lövészegyletnek akart emléket állítani. A tagok puskáikkal átvonulnak a városon, és csupán az előtérben lévő elnöknek vagy vezetőnek látszik teljesen az alakja. A többiből csak itt-ott egy kisebb részlet, mert valaki vagy valami eltakarja. Rembrandt még egy kislányt is odafestett az előtérbe, akinek a megrendelő szerint semmi dolga sem volt ott. Fölháborodtak azon, hogy a portréjuk csak részben látszik. A képet nem vették át, és sok évig porosodott a Rembrandt-ház tetőterében. Ma a Rijksmuseum legértékesebb darabja. Élete utolsó szakaszában már csak önmagát, valamint a zsidó negyed – itt állt a háza – öregjeit festette, ezek pedig nem sokat fizettek. Ők többnyire azoknak a zsidóknak a leszármazottai voltak, akiket még a XVI. században tiltottak ki Portugáliából, és akiket a hollandok befogadtak. Közülük származott Rembrandt kortársa, Spinoza is. A Rembrandt által megfestett öreg zsidók talán tagjai voltak annak a testületnek, amely kiközösítette Spinozát, mert úgy találta, hogy korszakalkotó filozófiai fejtegetései nem egyeztethetőek össze a Tórával, s így eretnek tanok. Az öreg Rembrandtnak állandó anyagi gondjai voltak. Még nagyobbak lettek volna, ha feleségül nem veszi cselédjét, Hendrickje Stoffelst (a Bethsabé modelljét), aki valamenynyire rendbe tette a pénzügyeit. Ha Van Gogh úgyszólván csak fákat, mezőket és csendéleteket festett, akkor kortársa, Toulouse-Lautrec ennek pontosan az ellentéte volt. Ő csak embereket festett, tájképet sohasem. A párizsi művészvilág és félvilág alakjait örökítette meg vásznain és litográfiáin: Aristide Bruant, a kabaréénekes, Jane Avril bárénekesnő, Chocolat és a Kicsontozott Bálint (Valentin le Désossé), táncosok, az előbbi néger, az utóbbi fehér, La Goulue táncosnő, nagyvilági urak és hölgyek. No meg annak a bordélynak a prostituáltjai és madámja, ahová Lautrec néha hetekre beszállásolta magát (Az orvosi vizit, Leszbikusok az ágyban, A lányok a szalonban ügyfélre várakozva stb.). A lányok kedvelték Lautrecet. Alacsony, de tagbaszakadt termete és óriási hímtagja miatt csak „kávéskannának” becézték. Nem hiszem, hogy valaha is nyomorgott volna a párizsi bohém világban, hiszen divatos festő volt, és valószínűleg a plakátjaival is jól keresett. Ha pedig mégis megszorult, kérhetett grófi papájától.

Az esszé első része a múzeumok éjszakájának apropójából a Magazin múlt szombati számában volt olvasható.