Csipetnyi jövő

A tizenkilenc éven aluliak korosztályos Európa-bajnokságán a magyar labdarúgó-válogatott szerdán 1-0-ra legyőzte Spanyolországot, s bejutott az elődöntőbe. A hevesebb vérmérsékletű szurkolók örömükben így kiáltanak fel: végre eljött a mi időnk, feltámadt a magyar futball! Bárcsak így lenne, ám a józanságunkat e siker után sem árt megőrizni. Azt azonban ne tagadjuk el, hogy eme eredmény figyelemre méltó, sőt talán akkor sem túlzunk, ha azt mondjuk, bravúros.
Nézzük a tényeket! Az U19-es fölött már csak egy korosztályban rendeznek Eb-t: a huszonegy éveseknek. Aki ebben a korban fölmutat valamit, abból felnőttként jó eséllyel válhat képzett játékos. Márpedig a magyar labdarúgás közismert fogyatékossága, hogy fiataljaink durván tizenhét éves korukig felveszik a versenyt a nemzetközi mezőnnyel, utána azonban lemorzsolódnak. Ha a múltunkat tekintjük, az évszámok nem hazudnak. Miközben U17-es csapatunk a legutóbbi időkig is többnyire eljut a kontinenstornákra, az U19-esek utoljára tizenegy éve vehettek részt a nyolcas döntőn. Eddig négyszer, 1953-ban, 1960-ban, 1962-ben, végül 1984-ben győztek. Az első három dátum azt mutatja, a magyar futball fél évszázada az 1956-ban kivándorolt többtucatnyi tehetség dacára is valóságos kincsesbánya volt, az utolsó pedig azt, a sportág a nyolcvanas évekre már annyira lebetegedett, hogy egy kiváló korosztály sem tudott életet lehelni belé. 1986-ban ugyanis még nem az akkori nyertesek vívták ki a világbajnoki részvételt, amikor viszont eljött Kovács Kálmánék ideje, már nem tudtak mit kezdeni a lehetőséggel.
A legyőzött fél példája is beszédes. A spanyolok 2002-ben, 2004-ben, 2006-ban és 2007-ben is megnyerték az U19-es Eb-t, ezekből a gárdákból olyan kiválóságok kerültek ki, mint Fernando Torres, Iniesta, Sergio Garcia, Sergio Ramos, De la Red, David Silva és Albiol. Ismerős nevek. Az idei (felnőtt!) Európa-bajnokságon aranyérmes spanyol válogatott erősségei. S ne higgyük, hogy a hispánok azért buktak el ellenünk, mert idei keretük gyengécske, címvédőként úgy érkeztek a csehországi tornára, hogy előtte huszonhárom mérkőzésen át veretlenek maradtak.
Szerda este mégis a mieink nyertek. Mert szintén ügyesek, s mert a futballban egy mérkőzésen bármi megtörténhet. De ne feledjük, ez eddig csak egy meccs volt. (A bolgárokat illett megverni.) Továbbá azt sem, a szakemberek szerint ezen U19-es korosztályhoz tehetség dolgában a néhány évvel idősebbek és fiatalabbak sem mérhetők. Kicsit az is félrevezető, ha arra építjük a jövőt, hogy néhány játékosra, Németh Krisztiánra, Gulácsi Péterre, Simon Andrásra (Liverpool), Bajner Bálintra (West Ham), Koman Vladimirra (Sampdoria) és Kádár Tamásra (Newcastle) – utóbbit a klubja nem engedte el az Eb-re – már külföldön is felfigyeltek, mert a többség idehaza még az NB I-ben sem kap lehetőséget. Megint más kérdés, hogy ennek nem csupán sportszakmai okai vannak, de a tény ettől még tény.
Eddig tehát – igaz, teljes joggal – egy mérkőzésre lehetünk büszkék. Várjuk a folytatást. Vasárnap mindjárt Németország ellen. A már továbbjutott két együttes találkozója részben tét nélküli, mégis érdekes. Nem csak a német labdarúgás, a német társadalom jövője is felsejlik abból, hogy a csapat csütörtökök este Dennis Nakival, Danny Latzával, Richard Sukuta-Pasuval, Savio Nserekóval és Rahman Soyudogruval a soraiban győzte le Bulgáriát. Sokszor elhallgatjuk, de jól tudjuk, hogy Európa nagy változások előtt áll. Ami a labdarúgást illeti, számunkra a jelenleginél csak jobb jöhet.