Fedél nélkül

Spontán égés. Az egyik legnagyobb talány – a paranormális jelenségekről számot adó néhány könyv szerint. Képzeld el, hogy belépsz egy szobába, s ott egy porig égett hulla fogad. A test szénfekete, ám a lakás mégsem fogott tüzet. A tűz nem terjedt tovább. A spontán égés lényege, hogy kizárólag az emberi test ég el, más nem. Tűznyelők és tűzmanók, figyelem! Íme a példa, miképp lehet környezetkárosítás nélkül nagy lángon égni. Nagy lábon élni. A mindkét végén égetett gyertya vajon mit szól mindehhez?
Az ember nem tűzálló edény. Nem teflonból, hanem húsból és vérből valók vagyunk, s porrá, illetve hamuvá lehetünk akármikor, ha úgy akarja a sors. Éghető mivoltunk a maradandóságot hathatósan cáfolja. Csak ne volna oly hideg a rozsdamentes acél. A hinduk elégetik a holttestet. Szubtrópusi égöv alatt a tetemek máglyára vetésének, akárcsak mediterrán égöv alatt a körülmetélésnek, nyilván higiéniai okai vannak, ám a lángolt emberi test mentálhigiéniásan is tisztító hatású. Általa minden vagyunk, semmik leszünk, semmik vagyunk, minden leszünk egyidejűleg. Az elhamvadási folyamat az emberi zárványban oly kiszolgáltatott teljesség hétfátyoltánca. Üszökké válva szemünk láttára megy füstbe a terv: a test.
Az égő emberi test nyújtotta szinte korlátlan spirituális lehetőségekre az inkvizíció is felfigyelt. Torquemada nem várt a halálig. Ő már élve elégette, némi archaizmussal fogalmazva elevenen megégette a boszorkányokat, akik, Könyves Kálmán királyt cáfolva, márpedig voltak évszázadokon át. Mint a mókus fenn a fán, az inkvizítor oly vidám. Európa hosszú ideig emberbográcsok köré összegyűlve töltötte a hétvégéit. Pesti Műsor: Kapolcs, Sziget, autodafé.
Később Hitler egyesítette a legnemesebb hindu és keresztény hagyományokat: megtörtént a holokauszt. A szó eredeti jelentése tűzáldozat, és a zsidóság ipari jellegű megsemmisítésének egyik momentumára, nevezetesen a holttestek krematóriumokban való elégetésére utal.
Úgy tűnik, a történelem során a pirománia sokszor örvendett társadalmi megbecsülésnek. A köztemetőben ma is van szóróparcella és krematórium, de az égő embert minden jel szerint sikerült kimarkolni az erőszak poklából, hacsak véletlenül nem hajléktalan az illető ember.
Auschwitz ma múzeum, és II. János Pál pápa bocsánatot kért a római katolikus egyház bűneiért, ám egy hajléktalant felgyújtani egyeseknek még mindig brahi. Hecc. Jó vicc. Évente több hasonló bűncselekmény történik. Az esemény archetípusként ismétlődik. Ezekben a gaztettekben a valamikor intézményesült közmegvetés él tovább szórványosan.
Felgyújtottak egy hajléktalant! Kis hír. Legföljebb a lelkiismeretre szakosodott elemzők háborodnak fel rajta, mintegy hozzátartozik a világ sorához. Bezzeg a készülő hajléktalan-valóságshow, a tizenkét büdös ember már nagy hír, és ezen mindenki felháborodik. Majd megalázzák a hajléktalanokat a show-ban! Odalesz az emberi méltóságuk. Juj! Micsoda inszinuáció.
Szerintem a hajléktalanok emberi méltósága eleve sérült. A hajléktalanság eleve méltósághiányos állapot. Fedél nélkül csak a remeték otthonosak. Az egyszerű többség otthonra ítéltetett, ha méltó akar maradni emberi mivoltához. Bizony nem a valóságshow veszélyezteti a hajléktalanok emberi méltóságát, hanem a lekezelő igazoltatások és a kőtorzóvá csupaszított padok. A szociális érzéketlenség és az, hogy a lakhatás nem emberi alapjog.
A show elkezdődött. Már megy. Pár hét, és némely hajléktalannak lesz neve. Nagyobb neve, mint azoknak, akik a méltóságért aggódnak. Néhány hajléktalanból secperc alatt sztár lesz, igen. Ez az, amit egynémely értelmiségi nem tud megemészteni, feldolgozni, és nem tud megbocsátani majd. Az ilyen értelmiségi a saját elveszett presztízséért és méltóságáért aggódik valójában. Arra a közfigyelemre féltékeny, amely a show által megszólaltatottaknak majd kijut. Évekig jártam újságíró-iskolába, tíz tanulmánykötetem megjelent, és akkor most egy hajléktalan véleménye a szent? Rá jobban odafigyelnek?
Megy majd a moralizálás, hogy a Bébé Évi is megőrült. Hogy miért is játszunk hajléktalan emberek életével. Hogy mi lesz velük, ha véget ér a show. Pedig a kérdés az, mi volt velük addig, amíg el nem kezdődött a show. Az aggodalom közvetve ezt az állapotot idealizálja. Úgy állítja be akaratlanul is, mintha az a párialét, amelyből a hajléktalant kiszakították, valamiképp rendjén valóbb volna morálisan, mint az a mese, amelybe betaszították.
Pedig hát vegyük észre: a mese úgy igazságos, hogy mindig igazságtalan, csak míg a valóság csúnyán és reménytelenül igazságtalan, addig a mese szépen és reménykeltően az. Igazságtalanság, ha valaminő okból – ne firtassuk, miért – valaki a társadalom perifériájára kerül. És az is igazságtalanság, ha visszakerülhet onnét a társadalomba, ám csak ő. Más nem.
Egy hajléktalan-valóságshow feladata nem az, hogy szociális megoldás legyen, hanem az, hogy mese legyen, s mint ilyen, betöltheti feladatát. Josephine Baker sem az afrikai éhínség szociális megoldása volt, amikor éhező fekete gyerekeket fogadott örökbe.
A siker: modern mese, amely paradox módon épp azoknak ad erőt, akik nem részesülhetnek belőle. Ha csak egyet is megmentesz közülük. Ha csak egyből is amerikai elnök lesz. Amíg nincs tömegesség, példa van. Sovány szociográfia, kövér művészet.
Apropó, kövér művészet. Majdnem bekerültem a Csudafilmbe Kern András mellé hajléktalannak. Sándor Pál hívott castingra, de végül is nem feleltem meg. Vélhetőleg túl otthonos volt az ábrázatom. A film hasonló történet, mint a show: néhány hajléktalannal csoda történik, egy luxusszállodában jól élhetnek milliomossá örökösödött sorstársuk vendégeként. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. A sors olykor nem tudja, mit akar. Lemezjátszó kikapcs.