Hasadék

Nehezen besorolható ember. Irodalomtörténésznek indult, szociológus lett, volt tévéelnök és tévés személyiség, társadalmi mozgalom kezdeményezője, de főként minden helyzetben felelősen gondolkodó értelmiségi. Mégsem érzi igazán otthon magát itthon. A nyolcvanesztendős Hankiss Elemér úgy véli, a rendszerváltást alaposan elrontottuk.

A könyvhétre jelent meg az Osiris Kiadónál Az emberi kaland sorozat harmadik kötete, az Ikarosz bukása. Az előzőről azt írták kritikusai, hogy túlságosan megengedő a fogyasztói társadalommal szemben, azt tanácsolja, legjobb, ha megtanulunk együtt élni az ártalmaival. Valóban ez lenne a megoldás? El kell fogadni a világot olyannak, amilyen?
– Épp ellenkezőleg. Meg kell próbálnia mindenkinek a maga helyén, amennyire lehet, jobbá, emberibbé faragni. Az emberi kaland három kötete éppen arról szól, hogy „idegen világban” élünk. Megvan ennek a világnak a szépsége, kibontakozhatott, kibontakozik benne az élet ezer formája, de tele van veszélyes csapdákkal is, szenvedéssel, igazságtalansággal, nyomorúsággal, halállal.
– Jobbá tehető-e a világ?
– A világ ma jobb is, rosszabb is, mint volt száz vagy ezer évvel ezelőtt. Az orvostudománynak hála, ma sokkal több eszközünk van a szenvedés enyhítésére, mint volt korábban. A rabszolgaság is ritkább. Civilizálódtunk. De abszolút számokban mérve ma valószínűleg többen éheznek, mint mondjuk kétezer évvel ezelőtt. Bunkóval is kevesebb embert lehetett megölni, mint rakétákkal és atombombával. Nem lett sokkal igazságosabb a világ. Van minek örülnünk, és van miért szégyenkeznünk.
– Például tönkretesszük a természetet.
– Az igazságtalanság, a jólét és a nyomor közötti szakadék, a százmilliónyi beteg és éhező gyerek, a sok borzalmas polgárháború nagyobb baj, mint a környezet pusztulása.
– Irodalomtörténészként kezdte, de a műelemzéstől végül eljutott a társadalomelemzésig. Mi késztette a váltásra?
– Irodalmárként a művek rejtett üzenete érdekelt. Arany János, József Attila, Pilinszky, Baudelaire, T. S. Eliot verseinek belső szerkezete, titka. Innen könnyű volt továbblépni, és azt vizsgálni, milyen az ember tudat- és érzelemvilágának a belső szerkezete, s hogyan, milyen összefüggésrendszerekben helyezkednek el bennük például az értékek. A következő lépés pedig a magyar társadalom értéktudatának rendszeres vizsgálata volt.
– Elméleti megközelítéssel, vagy terepmunkára, tapasztalatokra épülő tudományos munkával?
– Rengeteg terepmunkával is. Előbb csak egy tucat, később már negyven-ötven ország részvételével zajlott például a World Values Studies nevű nemzetközi felmérés, amelyben lehetőség nyílt arra, hogy a magyar értékrendet összehasonlítsuk más országok értékrendjével. De be kell vallanom, hogy az empirikus kutatásnak voltak és vannak nálam sokkal avatottabb szakértői. Én inkább szabadon gondolkodni szerettem, játszani a gondolatokkal, hátha felvillan hirtelen valami új és érdekes. Minden könyvem megírása az ismeretlenbe való utazás, szorongással és örömmel teli kaland volt. Sartre mondta egyszer, hogy ha tudná, mi lesz a könyve vége, el se kezdené megírni. Az új könyvemen, az Ikarosz bukásán két évig dolgoztam, de sehogy sem akart összeállni. Nem tudtam még címet sem adni neki, ami jelezte, hogy nincs még meg az alapvető, domináns gondolat. Aztán rábukkantam a könyv vezérgondolatát adó Téli éj című Gottfried Keller-versre, és hirtelen összeállt a kép. E fájdalmasan szép költeményben a költő befagyott tó áttetsző jegén sétál, és észreveszi, hogy hableány úszik fel a mélyből, alulról tapogatja a jeget, próbál, de nem tud áttörni rajta. Megrendítő metaforája ez életünknek: élünk a mindennapi életünk, örömeink, gondjaink felszínén, de a mélyben ott rejlenek az emberi lét nagy titkai, rettenetei és szépségei.
– Nem idealista értelmiségi álláspont hinni abban, hogy minden embert foglalkoztatnak a lét, a sors kérdései? Naponta látjuk magunk körül a tömeget, amelyiknek már régóta nincs kedve ezen gondolkodni.
– Nem kedv kérdése. Az emberi lét és sors nagy kérdései időnként betörnek mindenki életébe. Legyen az valami nagy öröm, katasztrófa, szerelem, kudarc, győzelem, szenvedély vagy szeretet. Gazdagabb annak az élete, aki átéli az emberi élet nagyszerűségét és végtelen törékenységét.
– Melyik politikai rendszerben volt nehezebb a társadalomelemző dolga?
– A mostaniban. Bonyolultabb a képlet. Az államszocialista diktatúra egyértelműen rossz volt. A kialakulóban lévő s még bukdácsoló demokráciában, a ma még torz piacgazdaságban, a globalizálódó világban keverednek a pozitív és negatív elemek. A helyzetet bonyolítja, hogy az azóta eltelt másfél-két évtizedben kormányaink „bajt bajra halmoztak”, és a társadalom sem szerepelt valami fényesen.
– Mekkora felelőssége van ebben értelmiségünknek, amelyik ahelyett, hogy figyelmeztette volna a politikusokat, inkább beállt a táborukba? Nem is kevés pénzért.
– Nagy a felelőssége. A rendszerváltozás után a társadalomtudósok kétharmada otthagyta a pályát, igaz, sokan közülük mindig is politizálni akartak, és korábbi tudósi helyzetüket csak parkolópályának tekintették. De szerintem inkább a félelem, mintsem az anyagi érdekek tartanak sokakat máig is a politikai szekértáborokban.
– Félnek? Mitől?
– Mindentől. Egymástól. A másik tábortól. Már a kilencvenes évek elején, a taxisblokád napjaiban hasadni kezdett az ország, és azóta csak tovább szakadt.
– Beszélhetünk még egyáltalán független értelmiségről?
– Vannak független alkotóművészek és gondolkodók. De ne gondolja, hogy az értelmiségnek döntő szerepe volt vagy lehetett volna a folyamatokban. A kudarcokért elsősorban a politikai osztály a felelős. Nem volt szerencsénk velük. Az ország kettészakításával évtizedekre szóló kárt tettek. Pedig az Antall-kormány jó irányba indult, kiépítette a demokrácia alapintézményeit, amelyeket azonban azóta csak rongálunk. Az értelmiségnek ebben a helyzetben az lett volna a szerepe, hogy megértesse az emberekkel, mi történik velük és az országgal, kinyissa előttük a világot, segítse őket abban, hogy aktív és felelősségteljes polgárrá váljanak. Ezt nagyrészt elmulasztotta.
– Ez posztszocialista sajátosság, vagy nekünk hitványabb értelmiség jutott, mint más, velünk együtt rendszert váltó nemzeteknek?
– Voltak szerencsésebb országok. A szlovének, részben a csehek és Meciar ámokfutása után Dzurinda Szlovákiája. De vannak más tényezők is, amelyek miatt rossz helyzetbe kerültünk. A rendszerváltozás idején a világ a neoklasszikus és neoliberális gazdaságpolitika, vagyis az úgynevezett washingtoni konszenzus mámorában élt, és mélypontra süllyedt a nyugat-európai jóléti kapitalizmus modelljének vonzereje. Mindemellett Kelet-Európa gazdasági nyitása egybeesett Kína felfutásával, így Kína nagyon gyorsan továbbcsábította a könnyű pénzt a régióból. Nem volt igazán kedvező a környezet a fiatal piacgazdaság megerősödéséhez.
– Jól használja-e ki a magyar szellemi elit a megváltozott lehetőségeket?
– A jelenlegi helyzet nem nagyon kedvez a gondolkodásnak. Túl sok a gond, ránk telepedett a politika, szegények a könyvtárak, meglehetősen szét van szórva az értelmiség, nincs elég fóruma a gondolatok cseréjének, nincs elég kiváló külföldi vendégkutató és tanár az országban, kevés az olyan tekintélyes folyóirat, mint amilyen annak idején a Valóság volt. Folytassam? Nincsenek a szellemi életnek olyan új eszmékkel, nagy tudósokkal, diákok tízezreivel nyüzsgő központjai, mint például az amerikai egyetemek campusai. Szerencsére nálunk is alakulnak már a tudásparkok, Szegeden, Debrecenben, Győrött, Veszprémben, Budapesten, de még sok minden hiányzik belőlük, körülöttük. Kiváló kutatók és diákok már vannak, de kellenek még a laboratóriumok, az ipari vállalkozások, kell a kellemes környezet, színház, hangverseny, valamint jó óvoda a tanárok, a kutatók gyermekeinek, sportpályák, társasági élet és így tovább. És meg kellene sokszorozni az ösztöndíjak számát, hogy a diákok tízezerszám mehessenek ki a világ legjobb egyetemeire, kutatóközpontjaiba, és hazahozzák az ottani tudást, gondolatokat, szellemet, mentalitást, életformát. Ezen a téren nagyon le vagyunk maradva. Más európai országok sokkal több diákot küldenek ki ösztöndíjjal külföldre, mint mi. Belgiumban tanítok, az Európai Unió egyetemén, ahol 27 ország diákjai gyűlnek össze, épp csak a magyarok hiányoznak. Legfeljebb elvétve akad egy-egy, aki valahogy, ügyeskedve, kijutott. Így hátrányba kerülünk, mert ezen az egyetemen tanulnak sokan az Európai Unió jövendő vezetői közül is.
– Nyilván mindebből a hiányérzetből született meg annak idején a Találjuk ki Magyarországot mozgalom, amelyre különfélék voltak a reakciók. Egyik tábor szerint nincs szükség ilyesmire, mert egy demokráciában a parlament dolga az, hogy kitalálja az országot. A másik tábor szerint kifejezetten sértő volt ez a kezdeményezés, mert Magyarországot már ezer éve remekül kitalálták. Hogy állnak most?
– Nagy lendülettel épült ki ez a klubhálózat, de aztán elmentem külföldre tanítani, magukra hagytam a munkatársaimat. Most gondolkozunk azon, hogy újra belevágunk. Mert egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ha nem próbálja mindenki kitalálni saját magát, faluját, városát, és ha a társadalom nem vesz részt az ország jövőjének kitalálásában, akkor nehezen evickélünk ki a válságból.
– Eredményes lehet a hiányzó civil társadalom felülről való felépítése?
– Épp arról van szó, hogy az alulról jövő kezdeményezéseket kell, kellene támogatni. A háború előtt sok civil szervezet, egylet, egyesület, klub működött falvakban, városokban, országos szinten. Ezek túlnyomó többségét felszámolták a kommunisták. Nehéz újrakezdeni. A hagyományos közösségek felbomlottak. A polgárosodás folyamata megakadt. Az 1989 óta tartó versenyfutás a túlélésért nem kedvezett a társadalmi hálózatok kialakulásának. A politikai osztály nemhogy nem támogatta, hanem igyekezett megakadályozni, integrálni, eljelentékteleníteni minden társadalmi kezdeményezést, szerveződést. Pénz is kevés jutott a civil szervezetekre, és ennek is egy része visszacsorgott a pártokhoz, illetve sarlatánok kezébe került. Nagy, átfogó országos programra volna szükség, akár a nemzeti fejlesztési terven belül, amely mozgásba hozná a társadalmat, anélkül hogy a politika beleszólna e folyamatokba. Néma, passzív és magányos társadalommal aligha emelkedhet ki az ország a válságból.
– Talán új generációnak kell felnőnie, amelyik élni tud majd az új lehetőségekkel.
– Egyaránt fel kell nőniük, négykézlábról két lábra kell állniuk az idősebb és a fiatalabb generációknak is. Meg kell tanulniuk, hogy a jogokért harcolni, a felelősséget pedig vállalni kell. A közösségért, az országért ma még nem szívesen cselekednek az emberek, mert úgy érzik, hogy ők nem kapnak semmit vagy csak nagyon keveset az országtól, a társadalomtól. És úgy látják, hogy az ország vezetői inkább kárt tesznek az országban, mintsem hogy bölcsen és felelősségteljesen építenék. S ha már az építésről beszélünk, az ország olyan átgondolatlanul és felelőtlenül épül, mint maguk az épületek. Gondoljunk a sokat emlegetett Bilbaóra: hosszas gondolkodás és előkészítés után a világ egyik legkiválóbb építésze tervezett a városnak fantasztikus múzeumot, amelynek ma az egész világ a csodájára jár. Épült-e nálunk tizennyolc év alatt akár csak egy ilyen épület? Vagy kihasználtuk-e a budapesti Duna-part világraszóló panorámáját és lehetőségeit? Vagy hol alakultak ki olyan köztereink – egy-két sétálóutca-kezdeményezésen kívül –, ahol az emberek összefuthatnak, leülhetnek, beszélgethetnek, jól érezhetik magukat? Az Üllői, a Rákóczi, a Váci, a Kerepesi úton kilométereket kell gyalogolni piszkos járdákon és kopott üzletek között, míg az első olyan térre jut el az ember, ahol van néhány fa, pad, talán még egy kávézó is, és embernek érezheti magát.
– Van-e olyasmi az életében, amit a mai fejével gondolkodva másként tenne?
– Lehet, hogy ha 1956-ban elmentem volna, egy remek amerikai egyetemen szakmai tudásban és gondolkodásban messzebb jutok. De lehet, hogy emberileg érdemesebb volt végigjárni negyven év államszocializmusának vesszőfutását.
– Talált olyan helyet a világban, ahol szívesebben otthon lenne, mint Magyarországon?
– Szégyellem bevallani, de találtam. Többet is. Főleg az amerikai egyetemeken, ahol együtt van minden: tudóskollégák, remek diákok, a világ minden könyve, gyönyörű környezet – és főleg: távol vannak a világ gondjai. Könnyű az embernek átengednie magát a gondolkodásnak.
– Szobatudósi életre vágyott volna?
– Mint a közép-európai értelmiség többsége, én is hasadt lélek vagyok. Szeretnék csak a gondolatok világában élni, de közben állandóan bennem van a türelmetlenség, hogy kellene valamit, bármi keveset is, de tenni ezért a pillanatnyilag elég szerencsétlen országért.
– Jól érzem, hogy alapvetően borúlátó Magyarország jövőjét illetően?
– Rosszul érzi. Nem a borút, hanem – legalábbis kicsit távolabbra – a napfényt vagy mondjuk a szűrt napfényt látom. El vannak fojtva, de buzognak itt az alkotó energiák. Az üzleti világban, a gazdaságban, a társadalomban, a tudományban. Csak hagyni kellene, sőt segíteni a felszínre törésüket. Pillanatnyilag ennek épp az ellenkezője történik. Amerikában száz gondolat közül sok, talán harminc-negyven is társadalmi értékké válik. Nálunk nem hiszem, hogy százból érvényesülni tudna öt–tíznél több fontos és jó gondolat, kezdeményezés, találmány.
– A gyermekeit sikerült itthon tartania?
– A lányom Párizsban pszichológus, a fiam Amerikában jogász. Épp most készül a feleségével világ körüli útra. Hátizsákkal. Valami tanzániai kórházban akar dolgozni. Meg kutakat ásni szomjas falvakban. Fiatalság, bolondság. De azért szívesen lennék a helyében.