Hősök tere

Annak kellett itt mindenkinek eszébe jutnia 1956 kapcsán harminc-egynéhány évig, hogy ellenforradalmi banditák, horthysta katonatisztek, börtöntöltelékek és egykori földbirtokosok randalíroztak Budapesten, fosztogattak, emberekre vadásztak, önbíráskodtak, gyilkoltak. Az ’56-os forradalomról a Kádár-korszakban csak ezek szellemében válogatott fotók kaphattak nyilvánosságot. Tudták a pártállam cenzorai, hogy a múlt eseményei azok számára, akik akkor nem voltak ott, általában csak néhány képből épülnek fel. A recept egyszerű: mutass be többször egy fotót egy bizonyos esemény egyetlen pillanatáról, és a nézők tudatában később az a kép fogja jellemezni az egész eseményt. Így például sokunknak a spanyol polgárháborút kizárólag Robert Capa híressé vált felvétele jelképezi a milicista haláláról.
Ez a fotó is megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban, a Lélek és test című fotókiállításon, amelyen – idézet a plakátjáról – a fotográfia legnagyobb mestereinek képei láthatók Kertésztől Mapplethorpe-ig. A tárlat elegánsan szervírozott, békés csatárláncban imbolyog a fényképek előtt a szépszámú látogató. Magyar–angol feliratok, vaskos, könyvnek is beillő katalógus.
Kíváncsian járom a termeket: vajon melyik fotó képviseli ’56-ot? Eszembe jutnak Erich Lessing Corvin közi fotói a kialvatlan fegyveresekről, Jean-Pierre Pedrazzini felvételei a szétlőtt körútról, Ata Kando osztrák menekülttáborokban készült képei és még sok-sok profi és amatőr fotográfus híressé vált felvétele. Aztán ott állok két ’56-os fotó előtt, abban a teremben, amely az emberi lélek sötét, pusztító démonát – idézet a katalógusból – mutatja be. A témáról egy olasz sajtófotós, Mario De Biasi képeit válogatták be ezzel a címmel: Tóth József ÁVH-százados. Mindkét kép egy-egy utcai jelenet: az egyiken a tömegből valaki derékig lemeztelenített, fejjel lefelé fára felakasztott embert rúddal ütlegel, a másikon a lábánál fogva vonszolják maguk után néhányan a karját széttáró, magatehetetlen testet. A képcímek után ez áll: 1956, Budapest.
A Hősök terére néző múzeumban dermedten állok a két fénykép előtt, és elpirulok. Hiába volt rendszerváltás, hiába ismertünk meg számos fotót a forradalom dicső pillanatairól, 2008 nyarán Budapest nagy költségvetésű és presztízsű kiállítása ’56-ról még mindig a lincselést tartja érdemesnek láttatni a bel- és külföldi nézősereggel. És ezzel sajnos árnyékot vet az egész kiállításra.