Kőeső

Bár a tömegtájékoztatás jóvoltából nemigen látszanak az ellenvélemények, azért vannak olyan kutatók – nem is kevesen –, akik úgy vélik, nincs klímaváltozás. Amennyi mégis mutatkozik átalakulás időjárásunkban, arról nem az ember tehet. A közelmúltban 31 ezer tudós írt alá erről nyilatkozatot. Ha a tudomány képviselői nem tudnak dűlőre jutni a felmelegedés kérdésében, mit tehet az egyszerű hírfogyasztó? Találgat. Az mindenesetre biztos, hogy néhány szélsőséges időjárási megnyilvánulás nem sokat jelent, hiszen effélék számtalanszor előfordultak a történelem során.
Úgy tudom, hazánkban például nem volt „kőeső” az utóbbi időben, de a XVI–XVIII. század irodalmát olvasgatva úgy tűnik, e különös természeti jelenség korábban hétköznapinak minősült. „Ez világ mint egy kert, kit kőeső elvert” – panaszkodott Rimay János egyik versének elején, az ország pusztulását érzékeltetve a hasonlattal. Egy másik költeményében arról ír, hogy az Úristen megsebesítette a szívét, de „oltoványkáját” a maga kertjébe ültette el, „amely kertet sem dér, ragya, / Zápor s kőeső sem járja, / Veteményét nem fogyatja, / Hasznát csak az Úrnak adja”. A felbomlott békességet sirató költemény, valamint az isteni kertet leíró verses allegória nem egyetlenként idézi e szokatlan jelenséget. Balassi Bálint is írt hasonlót, méghozzá az Isten nagyságát alkotásain keresztül bemutató Száznegyvennyolcadik zsoltárnak magyarázatjában. Ebben mintegy felszólítja a természeti jelenségeket: „Tenger mély ösvénye, mennydörgés, villámlás, / Kőeső, hó, szélvész és háború, csattogás … Örökkön az Úrnak Nevét kiáltsátok!”
De olvashatunk kőesőről Heltai Gáspár Ponciánus császár históriája című művében is. Igaz, a mesterek harmadik történetében csalásról van szó, az a tény azonban, hogy a kőeső hírét az elbeszélés szereplői valóságosként fogadják, arra utal, az ilyesmi nem volt szokatlan a XVII. században. A novellabetét szerint egy idős polgárt távollétében minduntalan megcsalta fiatal felesége, ám a ház kalitkában tartott, beszélni tudó szarkája rendre tudósította a felszarvazott gazdát a kikapós asszony és szeretője szerelmi kalandjáról. A feleség persze mindent tagadott, és beárulása után bosszút forralt a „vizsla madár” ellen. Felmászott a tetőre, megbontotta a héjazatot, majd egy csöbörből apró kövecses vizet zúdított a hűséges madárra. A bőbeszédű szarka reggel beárulta a csalfa feleséget, majd elmondta éjszakai megpróbáltatását is, hogy a nagy égszakadásban s kőesőben csaknem elveszett. A polgár érdeklődött a szomszédoknál, milyen éjszakai ítéletidő pusztított a városban távollétében, s miután a szarka egyik állítása hamisnak bizonyult, a másikat sem hitte el, hanem inkább kitekerte az ármánykodó madár nyakát.
Kőeső tehát elő-előfordult, s még nem is tartozott a legkülönlegesebb természeti jelenségek közé. 1764. május 16-án Borsod vármegyében például húseső örvendeztette meg az arrafelé lakókat. Cserei György diáriuma szerint tizenkét szekérrel hordták el a temérdek húst. A Magyar Hírmondó ugyan mesének minősítette az esetet, amelynek valóságosságára nézve kilenc paraszt esküt is tett, de ki tudja. Talán valamilyen forgószél kaphatta fel valahonnan a húsokat, és hullatta le a szerencsés birtokosok udvarára. Ehhez képest a véreső szimpla jelenség volt, ráadásul gyakoribb is: 1720. június 3-án maga Bél Mátyás jegyezte fel, hogy a pozsonyi szőlőkben véreső esett. 1731. április 28-án brassói polgárok lettek figyelmesek a szokatlan jelenségre. Valószínűleg a sokfelé tapasztalt „véreső” más-más okokkal magyarázható; a pozsonyi eset például egyes elszaporodott lepkéknek köszönhető: anyagcseretermékük festette meg az esőt.
Kőesőről magam is találtam feljegyzést 1633-ból. A csodálatos eseményt egy 1487-ben Ulm városában, Johann Zainer műhelyében nyomtatott Kempis Imitatio Christi utolsó lapjára jegyezte föl valaki magyar nyelven. A kötetnek két tulajdonosa ismert: az első magát megörökítő possessor Gazdagh Fülöp volt, talán azonos Zala vármegye jegyzőjével. A második tulajdonos 1640-től a szombathelyi ferences rendház. Így aztán nem tudhatjuk, ki örökítette meg az 1633-as mirákulumot, és azt sem, merre történt a szokatlan jelenség, legföljebb sejthetjük, hogy valahol Nyugat-Magyarországon záporozott kő az égből. Maga a szöveg így szól: „Anno 1633 Zent Katalin nap elöt harmadnappal az tiszta égböl, hogy chyak alig Lattak imit amot egy darab fölyhöt, oly nagy kw esső esik, hogy ugyan lapattal hanhattak volna.” Vagyis november 25-én hullott derült égből a kőáradat. Mivel a lejegyzés nem említ különösebben nagy szélfúvást, lehetséges, hogy valamilyen meteorraj útját kereszteztük. Novemberi éjszakákon az Oroszlán (Leo) csillagkép felől előtűnő Leonida meteorrajt lehet megfigyelni, a mindjobban széttöredező Tempel–Tuttle-üstökös maradványait. Igaz, jóval korábban, a XVII. században november 6–9. között volt a jelenség maximuma. De ki tudja, mennyire megbízható ez az ismeretlen eredetű leírás.