(mi fenyeget )

Én nem tudom, hogy most, tizenhét év után, helyénvaló-e ismét felidéznem azt a József Attila-verset, amellyel ezt a tárcasorozatot útjára indítottam. „Én nem tudom, mi fenyeget / az esték csipkés árnyain, / mint romló halról a legyek, / szétszállnak tőle álmaim. // És nem tudom, mily dajkahang / cseng a szívemben csendesen: / nyugodj, hiszen csak este van, / s mitől is félnél, kedvesem.” Ezeket a csodálatos, sejtelmes és vigasztaló sorokat minden este elmondtam a kislányomnak, most pedig ő altatgatja valami hasonló szépséggel a kisfiát. Ez döbbent rá, ha rádöbbent, hogy tizenhét év mily hosszú idő; ugyanakkor szinte semminek érzem. Miként az egész életem manapság kurta-furcsa, és tulajdonképpen nincs köze semmiféle fejlődéshez és haladáshoz, legalábbis ahhoz a fajtához, amit az emberek annak hisznek és annak neveznek. Ez valószínűleg, sőt minden bizonnyal, az én hibám. A lényem mozdulatlan. Pedig az újságírás, amit ötven éve művelek, maga a dinamizmus, a változékonyság, az új hajszolása. Szinkron az eseményekkel. A lénynek és léleknek ehhez csak másodlagosan van köze. Legalábbis az utóbbi jobban teszi, ha háttérben marad. A rendszerváltozás óta a média döbbenetes fejlődést produkált. Ez nem szellemi vagy minőségi többletet jelent. Az úgynevezett sajtószabadság, amely elsősorban hiteles tájékoztatásra kötelez, a média munkásait és sztárjait kivételes helyzetbe hozta: szabadon árulják tehetségüket. Befolyásuk és ezzel együtt fontosságtudatuk nőttön nőtt, az újságírói karrier nem más, mint eme fontosságtudatnak a közkeletűvé válása. Egy tévésztár előbb-utóbb elhiszi, hogy nem közönséges ember. Bennem ennek a folyamatnak az ellenkezője ment végbe. Újságírói pályafutásom kezdetén éreztem leginkább úgy, hogy fontos vagyok, legalábbis fontos leszek, ha a nevem ismertté válik. Csak Isten óvott meg attól, hogy pöffeszkedő, tudálékos marhává váljak, aki úgy viselkedik, mint aki érti a lényeget, legalábbis tisztában van a társadalmi mozgások mibenlétével.
Ahogy telt-múlt az idő felettem, egyre kevésbé éreztem úgy, hogy otthon vagyok ebben a világban, hogy ténykedésem befolyásolja a dolgok menetét. Ha újságíróként, mondhatni stilárisan, őriztem is valamifajta tudálékos tanácsadói szerepet a világi eseményekkel kapcsolatban, a bensőmben egyre inkább teret nyert az, amit a költő úgy fogalmaz meg, hogy „mi fenyeget”, s amit elhárítani igyekszik a „dajkahanggal”. A szeretet fontosságára döbbentem rá egyre inkább, s lassan rájöttem, hogy csakis a szeretettől függ az öröklét. Persze ez nem jelenti azt, hogy a világ rosszullétei nem számítanak, vagy netán a politikai események érdektelenek. Számítanak, de múlékonyak.
Szó, ami szó, az egóm szép lassan és szerencsésen összement, jelentéktelensége nyilvánvalóvá vált előttem, s megpróbáltam az egyetlen jelentőshöz és létezőhöz, a Teremtőhöz közeledni. Kezdetben ezt is nagy vehemenciával tettem. Sokára jöttem rá arra, amit Szent Pál oly egyértelműen megfogalmazott: nem azé, aki fut, nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené.
Akik olvassák ezeket a sorokat, talán érzik, mennyire szomorú vagyok. S tartozom azoknak, akik szerették őt, hogy a bennem lévő ellenkezést leküzdve elmondjam: Natasa kiskutyám életének tizenkettedik évében rövid szenvedés után gyógyíthatatlan betegségben meghalt. Minden bizonnyal sokan ismerik azt az érzést, ami most bennem van. („S szólt a holló: soha már…”) Van-e rá feledés, én nem tudom…