Obama, a terrorista

Azon a viccen, amelyet el kell magyarázni, rendszerint nem lehet nevetni. Ezt előbb-utóbb mindenki megtanulja a saját bőrén a baráti társaság kínos csendjében, amikor harmadik nekifutásra sem sikerül mosolyt kicsikarni a hallgatóságból. Vannak persze, akik nem tanulják meg. Ővelük általában nem szívesen ülünk egy asztalhoz, ám nem mindig van ez így, mert előfordul, hogy olyannyira csapnivaló viccmesélők, hogy az már önmagában vicc. Ha elég sokan érzik így, a népszerűség garantált. A viccmesélőnek legfeljebb csak az okozhat töprengést, hogy a közönség általában nem akkor tör ki hangos nevetésben, amikor elhangzik a poén.
David Remnicknek, a New Yorker című hetilap szerkesztőjének most mégis az a lehetetlen szerep jutott, hogy megmagyarázza, miért is gondolták viccesnek azt a karikatúrát, amely a lap legutóbbi számának címlapját díszítette. A rajzon Barack Obama szenátor, a Demokrata Párt elnökjelöltje látható feleségével a Fehér Ház ovális irodájában – feltételezhetően már mint amerikai elnök és first lady. Ám kissé rendhagyó öltözékben és kellékekkel: a terepszínű nadrágba bújt Obamáné vállán gépkarabély, férje pedig mozlim viseletben. Épp öklük összeütésével ünneplik sikerüket. A kandalló fölött Oszama bin Laden képe lóg, miközben a tűzben meghitten ropog az amerikai csillagos-sávos lobogó. Mi látható tehát a képen?
Obama, a terrorista.
Első ránézésre ez az alkotás bizony olyan, mintha a radikálisan jobboldali Rush Limbaugh rádiós műsorvezető rendelte volna meg a rajzolótól (Limbaugh az amerikai konzervatív szavazótábor kemény magjához szóló „beszélgetős” rádióműsorok koronázatlan királya, és liberálisokat eszik reggelire). Ám a New Yorker című hetilap címlapjától azért mégis mást vár az ember. A hetilap mindig is az elit olvasóközönséget célozta meg, ráadásul szellemisége egyértelműen szabadelvű, ha éppenséggel nem is radikálisan liberális. Humora entellektüel, de a lap egészében véve mégsem köldöknézegető értelmiségi vállalkozás, tekintve, hogy egy örökké nyüzsgő város történetei a forró és néha kegyetlen aszfalton születnek. Szikár, de szellemes újságírás jellemzi riportjait, munkás cikkek és eredeti látásmód. És mivel New York világváros, a New Yorker is világlap – tehát a város aszfaltja esetében sok-sok más város aszfaltjának történeteit is jelenti. (Csak hogy egyetlenegyet kiemeljünk: e lap hasábjain publikál az amerikai tényfeltáró újságírás egyik legismertebb figurája, Seymour Hersh, aki egymagában több borsot tört iraki kutakodásaival a Bush-adminisztráció orra alá, mint az egész New York Times; tekintve, hogy a napilap kezdetben igencsak visszafogott kritikával illette Irak lerohanását, vagy éppen a hivatalos propagandát alátámasztó sztorikat jelentetett meg, Hersh vállalkozása ebben a hetilapban egyben hiánypótló is volt.)
Mindezek után az, aki kézbe vette az újság múlt heti számát, joggal kérdezhette: ez meg itt micsoda? Remnick szerkesztő szerint azok, akik a rajz hatására dühükben lemondták előfizetésüket, nem értik a poént. A karikatúra ugyanis azt szándékozta kifigurázni, amit a republikánusok ellenkampányukban nyíltan vagy fű alatt Obamáról terjesztenek. Vagyis hogy veszedelmes a nemzetbiztonságra, az „arabokkal” paktál, és hogy ezért alkalmatlan az elnöki szerepkörrel együtt járó főparancsnoki posztra.
Ja vagy úgy! A New Yorker címlapjairól tudni kell, hogy egyébként sem mindig könnyű a dekódolásuk. Általában önálló műalkotások, bármiféle szöveg nélkül, amelyeknek nincs közük a lapban található cikkekhez. Sokszor csupán az adott évszakot, hónapot illusztráló lírai rajzról van szó, amely a városlakóknak kedveskedik, semmi egyéb funkciója nincs. Ám olykor mélyebb értelmű, politikai üzenetet, kritikát tartalmazó címlapképek. A zavart ez esetben fokozta, hogy az újságnak ugyanebben a számában volt egy hosszabb írás Obama chicagói éveiről, arról az időszakról, amikor politikai pályafutása elkezdődött.
A karikatúra karikatúrájával állnánk tehát szemben? Nehéz egy viccet elmagyarázni, hát még rajzban! Nagy kérdés azonban, hogy valóban csak ennyiről van-e szó. Mert szatíra ide vagy oda, ez a vicc bizony Obama hátán csattant. Nem kis erőfeszítésébe kerül ugyanis, hogy meggyőzze például az amerikai zsidó közösség demokrata szavazóit arról, hogy megválasztása esetén nem változtat az amerikai külpolitika jelenlegi, Izraelt kedvezményező alapirányán. Tekintve, hogy a New Yorker olvasói között gyaníthatóan sok ilyen demokrata van, én a vicc mellett érzek ebben valami összekacsintást is az olvasókkal: „viccelünk, viccelgetünk, de azért mindnyájan tudjuk, hogy ezzel az Obama fiúval nem stimmel valami”. Ahogy Hofi egyik jelenetében, amikor arról beszél: ez és ez az elvtárs nem találta helyénvalónak, hogy a humorista mivel viccelődik. Aztán megjegyzi: kérem szépen, ez nem volt vicc.
Természetesen Obama azon hívei, akik megvették a lapot, nem vették a lapot. A balra húzó Nation magazin soron következő számában egy másik karikatúra látható. A jelenet hasonló a New Yorkeréhez, de itt Obama polgári öltözetben, ingujjban és nyakkendőben szerepel, felesége piros kosztümben és kezében a felirattal: „második menet”. Akinek még nem lett volna egyértelmű az utalás, a rajzoló ez esetben nem bíz semmit a véletlenre: a kandallóban a zászló helyett a New Yorker ég, Barack Obama mellett pedig a hetilap cilinderes kabalafigurája összeverve.
Ha jól sejtem, ez a karikatúra karikatúrájának karikatúrája.
És még hol van a novemberi elnökválasztás!