Plafon

Amikor kigyulladt egy kalotaszegi kultúrház, a Kertész táncegylet tagjai is oltották a tüzet, a gyimesi áradáskor pedig kimentették az embereket a vízből. A tűzoltásban Eplényi Anna is részt vett. A tájépítész és rajztanár fontosnak tartja a hagyományőrzést, és sokat tesz azért, hogy a népi kultúra visszakerüljön származási helyére.

Tájépítészet, rajztanítás, néptánctanítás – sokoldalú tevékenységének ezek a legfontosabb területei. Családi háttere szerepet játszott e „portfólió” kialakulásában?
– Anyukám szülei építészek voltak, a nagypapám, Csaba László templomokat, üzemeket tervezett, mindketten sokat rajzoltak. Gyűjtötték a népművészeti tárgyakat, például a bokályokat és az egyéb cserépedényeket. Mindez beleivódott az emberbe. A Városmajor utcában lévő Kós Károly Ének-zene Általános Iskolába jártam, s most is azt gondolom, ha valaki úgy nő fel, hogy mindennap egy Kós Károly által tervezett épületbe jár, annak egész életére kihat a hely szelleme. Amikor felnőttkoromban Kalotaszegen megláttam a Varjúvárat, meglepődtem, mert fotó alapján hatalmas várépületnek képzeltem el, s mégsem az – csak egy „otthon” a tájban, Kós Károly szellemének lakhelye. Érettségi után a kertészeti egyetemre kerültem. A kalotaszegi vonal itt talán meg is szakadt volna, ha nem csatlakozom az intézmény tánccsoportjához, a Kertész táncegylethez.
– Honnan jött az a gondolat, hogy ne csak táncot tanulni látogassanak el a falvakba, meg felvételeket készíteni, hanem azért is, hogy feltámasszák az ott már kiveszőben lévő népi kultúrát?
– A tánccsoport jelentőségéről még annyit megjegyeznék, hogy diákként is már azt éltem át, s most tanárként is ugyanezt tapasztalom, hogy a felsőfokú intézményekben nincsenek közösségek. Már évfolyamok sem igen léteznek, mivel a tantárgyak közül a legtöbbet szabadon lehet választani, a hallgatók kevésbé ismerik egymást, így csak az esti sörözés marad közösségformáló tevékenységként. Ám egy tánccsoportban valamilyen célért összeáll egy csapat, többek között azért, mert táncolni akarunk. Ugyanakkor Szani Zsolt, az utánpótláscsoport akkori vezetője megtanította, hogy nem csak azért táncolunk, hogy leverjük a plafont, hogy megmutassuk, mennyire jók vagyunk. Egy egyetemistákból álló amatőr tánccsoport nem is képes arra, hogy kiálljon a színpadra, s elkápráztassa a közönséget. Szani Zsolt azt mondta, hogy értelmet kell adni ennek a tevékenységnek, mégpedig úgy, hogy a falvakban élőket is bevonjuk, hogy ők is kedvet kapjanak. Mert mostanság ez úgy megy, hogy kiutazik egy tánccsoport, felveszik a táncokat, aztán továbbállnak. A Kertész táncegylet tagjai viszont a kelet-erdélyi Gyimesben az áradás idején a vízből mentették ki az embereket. Én akkor nem voltam ott, nem úgy, mint 2004 szilveszterén, amikor a kalotaszegi Inaktelkén kigyulladt a kultúrház. Mi is benn voltunk az épületben, és segítettünk az oltásban is.
– Miként határozná meg e szemlélet lényegét?
– Hagyományőrző szemléletünk lényege, hogy alázattal látogassunk el a helyszínekre, ne mi legyünk a főszereplők, várjuk meg először, hogy a helybéliek mit nótáznának, mit táncolnának, és csak később – ha nagyon muszáj – lépjünk mi is a padlóra. Hallottam olyan esetet, hogy az öregek nem mertek kiállni, amikor a budapestiek elkezdték, mert a hivatásos néptáncegyüttes sokkal jobban tudta a figurákat, mint ők. A táncháztalálkozón azt mondta az egyik inaktelki fiatalember, hogy egy szabadkai fiú nála jobban eltáncolta az öreg Kalló Ferenc pontjait, mert felvételről megtanulta. A globalizáció ebben is érezteti hatását, már Amerikában is el lehet sajátítani filmről a táncokat, anélkül hogy az illető járt volna valaha is az adott faluban. A kérdés az, hogy mindez hogyan hat a faluban élő hagyományőrzőkre. Szemléletünk másik fontos eleme – bár ezt még táncosként nem sikerült, talán nem is lehet megvalósítanunk –, hogy mindent össze kell gyűjteni az öregektől, tehát nemcsak a táncokat és a zenéket, hanem a meséket, a történeteket, a szokásokat is. És az is fontos, hogy a helybéliek számára alkalmat kell teremteni a hagyományőrzésre. A fiatalok, akik sörözni járnak, zenegépre táncolnak, már nem fogják megtanulni a hagyományos táncokat, de a gyermekek igen, ha számukra mindezt vonzóvá tudjuk tenni. Ezen a téren a legfontosabb munkálkodnunk. Arra buzdítok minden Erdélybe járó hivatásos és amatőr táncost, hogy mindig keresse a kapcsolatot a gyermekekkel, mert ha ők nem szeretik meg, nincs miért őrizni a hagyományokat.
– Rajztanárként is a környezetük, a gyökereik megismerésére sarkallja tanítványait.
– E végzettségemet azon felbuzdulásomban szereztem levelezőn a szegedi egyetemen, hogy immáron nyolcadik éve tanítok a Magyar Nemzeti Galériában működő gyermek- és ifjúsági képzőművészeti műhelyben, s az ott átélt kreatív, fantáziát kitágító művészeti foglalkozások meggyőztek arról, hogy a gyerekek mindent értenek és mindenre fogékonyak, csak jól kell feltennünk számukra a „művészi kérdést” – amelyre ők vizuális alkotásokkal válaszolnak. A helyi közösségeknek is igazán jó, ha tájképeket festünk a gyerekekkel, miként ezt Csíkban is megvalósítottuk, ilyenkor ráadásul sok mindent felfedeznek. Készíttettünk velük családfát a saját családjukról, hogy ne szakadjanak el gyökereiktől. E felfedezésekkel jobban megismerik lakóhelyüket, így erősebben kötődnek hozzá. Mert aki elment Kolozsvárra, az már nem érzi jól magát a faluban, a városban viszont senkinek érzi magát, úszik az árral, zenegépezik. Ha serdülőkoráig nem kapja meg az otthoni hatásokat, akkor már nem is fogják érdekelni a hagyományok.