Damoklesz kardját meghazudtoló önbizalommal nyilatkoznak török kormánypolitikusok az egyre távolba tűnő EU-csatlakozásról. A közös európai védelmi politika Törökország nélkül a semmivel egyenlő – húzza ki a szőnyeget frappánsan Nicolas Sarkozy francia elnök dédelgetett szívügye alól Murat Mercan, a török parlament külügyi bizottságának elnöke, világos tudatában annak, milyen hatalmat képvisel a NATO-ban az Egyesült Államok után a második számú erőt jelentő török hadsereg. Kerüli a félreérthetőséget Egemen Bagis, a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) alelnöke is, elárulva, hogy Törökországnak és jogelődjének mindig volt álma. „Először Konstantinápoly, aztán Bécs… Most pedig Brüsszel” – teszi hozzá szelíd mosollyal, ami láttán az ember egy pillanatra eltöpreng: Ausztriával talán mégis jobb gyarmatosítóra esett a választása.
Oroszország a vetélytárs
A kormány közeli sajtó azonban nem hall szívesen az ilyen hatalmi ambíciókról. Arra a felvetésre, hogy Ankara netán az egykori oszmán birodalmat akarná-e újjáépíteni, Abdülhamit Bilici, a Zaman napilap főszerkesztő-helyettese feszülten csak annyit kérdez, a magyar értelmiségi körökben is ez-e az általános vélemény. Megenyhülten bólogat, amikor hallja, hogy csak a befolyási övezetekről volt szó.
Az Európáért vívott harcban egyébként Oroszország a nagy vetélytárs, amihez elég egy pillantást vetnünk a jövő gázvezetékeinek egyelőre csak képzeletben létező térképére. Ha a brüsszeli számításokból lesz valami, ezek közül öt szeli majd át Törökországot. A török szakértők egyébként nemigen sietnek megnyugtatni az uniót, hogy Ankara nem él vissza az ölébe hulló hatalommal, ami akár egy Gazpromként viselkedő török gázmonopóliumot is életre hívhat. Miért ne, mondja kérdésünkre Temel Iskit korábbi energiaügyi főtárgyaló, hozzátéve, az EU aligha tudja Ankara nélkül nyélbe ütni a Kaszpi-tenger menti országokkal kötendő gázszerződéseket. Már csak azért sem, mert Törökország túl nagy. A csatlakozás legkorábbi valószínű időpontjára – Ankara az atatürki köztársaság kikiáltásának századik évfordulójáról, 2023-ról ábrándozik – már 85 milliónyi török polgárral bővülhet az unió, ami a szavazati súly szerint azonnal az élre katapultálná az országot. Van, aki szerint nem is Törökországnak kellene eladnia magát az unióban, hanem épp fordítva.
Az ország kelet–nyugati hídfőszerepét kiemelő politikusi nyilatkozatokat egyébként mondatról mondatra feltűnően ugyanazok a fordulatok uralják. Ez nem véletlen, hiszen mindegyikük Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök egy héttel korábbi beszédéből merít – súgja oda egyik kísérőnk. Van is mire támaszkodnia a politikusok távirányított önbizalmának, hiszen a török átlagember alig várja a brüsszeli meghívót. – Miért, szerinted nem úgy néz ki, mint valaki Európából? – nevet fel közelben ácsorgó barátja felé intve egy késő tinédzserkorú eladó az isztambuli Nagy Bazárban. A barát egyetértő vigyorral vereget vállon, s való igaz, zselében ázó, égnek meredő sörényére Stockholmtól Rómáig bármelyik fodrászszalon büszke lehetne. Az utcákon egyébként sem ritka látvány a legutóbbi férfidivat szerint készült haj, viszont a néha bántóan éles kontraszt mellett is bízvást állíthatjuk, a kelmefestőknek sem kell szégyenkezniük kíséretükben feltűnő fejkendők miatt. Jelentőségükre vet némi fényt, hogy könnyedén az AKP végzetét idézhetik elő.
A Törökország világi fordulatát a múlt századelőn végrehajtó Kemál Atatürk hosszú árnyéka ugyanis elérte a kormánypártot, amelyet az iszlamista tendenciák vádjával betilthat a török alkotmánybíróság. Miután Abdullah Gül akkori külügyminiszter államfővé választása tavaly amúgy is pattanásig feszítette a húrt – az elnöki hivatal Törökországban a szekuláris berendezkedés egyik pillérének számít –, az emiatt kiírt előre hozott választásokon elsöprő győzelmet arató AKP törvényileg szentesítette, hogy a nők az egyetemeken is viselhessék a vállukat is borító hagyományos fejkendőket. Ez volt az utolsó csepp a pohárban a szekularista erők számára, akik csak első győzelmüket szerették volna ünnepelni, amikor az alkotmánybíróság nemrég megsemmisítette a fejkendőtörvényt. Szerintük ugyanis a taláros testület döntésével kétséget sem hagyott afelől, hogy Abdurrahman Yalcinkaya főügyész beadványa nyomán törvényen kívül helyezi-e a kormánypártot, 71 politikusát – köztük az államfőt és a miniszterelnököt – ötévnyi száműzetésbe kényszerítve a közélettől. Erre épp tegnap cáfolt rá ékesen Osman Can alkotmányjogász, aki a taláros testület jelentéstevőjeként sokatmondóan azt ajánlotta, ne tiltsák be a kormánypártot. Az AKP tagadja is a gyanúsítgatásokat, s azzal védekezik, hogy nem tilthatnak be olyan pártot, amely nem jelent „nyílt és azonnali fenyegetést” a világi alkotmányra nézvést. A főügyészi beadvány – azért is, hogy tompítsa a brüsszeli kritikákat – azzal érvel, hogy a kormánypárt az iszlám saríja törvénykezést vezetné be az országban. Erre hivatkozva tiltották be a Refah pártot a múlt évtizedben, s a döntésre az Európai Bíróság is rábólintott.
Boszorkányüldözés
Az AKP nem hagyta válasz nélkül az ellene folyó boszorkányüldözést. Kormányzat elleni szervezkedés gyanújával a minap 86 ember ellen emelt vádat az isztambuli ügyészség, miután őrizetbe vették a keményvonalas szekularista szervezet, az Ergenekon 21 tagját. Köztük van újságíró, a fővárosi kereskedelmi kamara elnöke, illetve két nyugalmazott tábornok is, nehogy a szekuláris berendezkedés őreként tetszelgő hadsereg hátra dőlve élvezhesse a politikai színjátékot. Közkeletű vélekedések szerint emögött ugyanis a török vezérkar szövi a szálakat, legalábbis abból az árulkodó epizódból következően, amelyre a török sajtó csak nemrég derített fényt. Eszerint az alkotmánybíróság alelnöke, Osman Paksüt egy haditámaszponton tárgyalt Ilker Basbug szárazföldi haderőparancsnokkal – alig két héttel azelőtt, hogy márciusban a taláros testület elé terjesztették volna az AKP betiltásáról szóló indítványt.
A szekuláris ellenzék kezében a betiltáson kívül más fegyver nemigen van a kormánypárt nagy népszerűsége ellen. Míg az AKP egyik ütőkártyája, hogy az EU-csatlakozás egyedüli feltétlen híveként hirdeti magát, addig a legnagyobb ellenzéki párt, az atatürki Köztársasági Néppárt (CHP) azt a Brüsszel által sugallt törvénymódosítást sem támogatta, amely a „törökség” helyett most már csak a „török nemzet” megsértését bünteti. A hírhedt 301-es jogszabály nyomán fogták perbe Orhan Pamuk Nobel-díjas írót is. De elzárkózik a szekularista elit a kurdok elől is. A kormánypárt egyébként az előre hozott választásokon a kurdok lakta délkeleti tartományokban is orrhosszal nyert a helyi pártok előtt.
Mindez azt is jelenti, hogy Törökországban nincs valódi baloldali erő – fájlalja a helyi pártpolitika egyik sajátos jellemzőjét Murat Belge, a Radikal című hetilap szerkesztője. Jobboldali pálfordulása miatt a Szocialista Internacionáléból mostanában valószínűleg kipenderítik a CHP-t, amelynek a kormánypárttal vívott hatalmi harcban a társadalmi hátszél sem kedvez. Ali Carkoglu, a Sabanci Egyetem szociológiaprofesszora szerint ékesszólóan jelzi ezt, hogy a törökök nagy része konzervatív változást akar, a hagyományos iszlám értékrend felé történő fordulatot tartja kívánatosnak. A megkérdezettek 50 százaléka ráadásul mozlimként határozza meg magát, törökként viszont mindössze 19 százalékuk. Ennek – és az évi 7,5 százalékos gazdasági növekedésnek – a fényében az AKP persze könnyedén ragadtatja magát a fejkendőtörvényben kifejeződő gesztuspolitikára, s a pártszékházban egy fölényes legyintéssel intézik el a szekularista félelmeket, amelyek a ramadánkor néhol már bezáró éttermekkel példálóznak. Igen ám, csakhogy a társadalom nagy része több demokráciát is szeretne, s a kormánypártot nem ritkán azzal vádolják, hogy előbb kellett volna belefognia az ehhez szükséges reformokba. Ali Babacan török külügyminiszter erről azt mondja, a koppenhágai kritériumok végrehajtása önmagában is cél – az unió Ankarával kapcsolatban gyanúsan kerüli ezt a máshol minduntalan felhangzó szólamot –, bár országát frusztrálja a nyögvenyelősen haladó tárgyalássorozat. Erre jellemző, hogy Brüsszel Törökországgal még csak nyolc kirakatfejezetet nyitott meg, míg a vele együtt 2005 decemberében rajthoz álló Horvátország már tizennyolcnál jár.
Washington a háttérben
A betiltási ügy az EU jelenlegi elnökségét betöltő Franciaország kezére játszik. Sarkozy régóta ágál a török csatlakozás ellen, s az ezt kivédő manőverek mostanában rendszerint nem sok sikerrel kecsegtetnek. A francia elnök elképzelését a Földközi-tenger medencéjét övező 17 ország Mediterrán Uniójáról mint alternatíváról Ankarában mindig is körülmosolyogták, a francia szenátus pedig kiszavazta az alkotmányból azt a kiegészítést, amely népszavazást írt elő az EU összlélekszámának több mint öt százalékát kitevő lakosságszámú országok jövőbeni csatlakozásáról. Most viszont az AKP elleni beadvány kapcsán a francia elnöki hivatal egyik tagja feketén-fehéren megjegyezte: „Érdekfeszítő jogi kuriózum ez a betiltási ügy. Az arcába is vághatjuk bárkinek, aki felgyorsítaná a török csatlakozást.” Nem csoda, milyen ingerülten fogadja az AKP-vel kapcsolatos híreket Olli Rehn bővítési biztos, aki már „szélsőséges szekularisták és mozlim demokraták” harcáról beszél.
Brüsszelben előre borítékolható feszültségeket robbant ki emiatt a következő fél év, főleg, ha a török csatlakozás zászlóvivője, London is fellép kegyeltje mellett. Mögötte pedig felsejlik Washington hatalmas árnyéka. Közelmúltbeli európai búcsúkörútján George Bush aligha véletlenül hangsúlyozta Törökország mielőbbi felvételét az unióba.
Kérdés, mire futja Ankarának a nagyhatalmi támogatásból. Az unió a reformszerződés ír vétójával viaskodik, s úgy tűnik, a futőtűzként terjedő bővítési szkepszisnek – a csatlakozás Párizs és Berlin szerint sem folytatódhat tovább – csak ürügyre van szüksége, hogy az AKP esetleges betiltása nyomán hosszú időre befagyassza a tárgyalásokat.
Orbán Viktor
Egyértelmű üzenete volt Orbán Viktor tusványosi beszédének
