Torzmagyar

A Székelyföldön született, három nemzetiségnek és hat vallásnak helyet adó közösségben. A Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben feleségének betegsége miatt telepedett át családostul Budapestre. Regényeket, esszéket ír, sok nyelven publikáló könyvkiadót alapított, és elindított egy nemzetközi programot a különböző etnikumú emberek egymás iránti megértésének elősegítésére. A legsikeresebb könyve nemrég jelent meg románul – a kísérlet olyan, mintha Törökországban adnák ki az Egri csillagokat.

Miért volt fontos, hogy románul is megjelenjen a Székely Jeruzsálem, amely – többek között – egy különös világ, a bözödújfalui „székely szombatosok” közösségi szenvedéstörténete. A történetnek vége van, csak idő kérdése, hogy mikor roskad bele a templom abba a tóba, amellyel a diktatúra utolsó évében elárasztották a falut.
– Azért volt fontos a Székely Jeruzsálem megjelentetése román nyelven, mert a történetnek nincs vége… Ebben a könyvben – én esszéregénynek nevezem –, bármilyen hihetetlenül hangozzék is, nem a múltat, hanem a jövőt keresem. Szándékaim szerint ez a könyv: szembenézés Európa „alaptörténeteivel”. Európa többé már nem kiemelt hely a földgolyón. A történelem, az éppen zajló globalizáció a többi kontinens mellé – és nem fölé! – rendeli. A mellérendelés talán kiutat jelent világunk válságaiból. Én kisebbségi létbe születtem, de e lét problematikusságát ma már könnyen érzékeltetni tudom bárkivel, aki a Székely Jeruzsálemben valamiféle „helyi kuriózumot” szeretne látni. Azt szoktam mondani nagyképű többségieknek, általában európaiaknak, hogy hölgyem, uram, ha a „kisebbség” elkülönítő és megbélyegző kategória marad, akkor pár évtized múltán e földgolyón mindenki, ön is kisebbségi lesz a kínaiakhoz képest. Itt az idő tehát az eddig használatos fogalmak, „alapkategóriák” és „alaptörténetek” újragondolására. Európában kezdhetjük azzal, hogy megkíséreljük átélni, átérezni, milyen érzés kisebbségi embernek, zsidónak lenni – végül is európai gőgünkben nehogy elfelejtsük, hogy itt, ezen a kontinensen „üzemelt” Auschwitz. És amikor e felvetésem nyomán kikerekednek a szemek, akkor már fogékonyabbak és érdeklődőbbek ama régi, négy évszázados európai történet iránt, hogy egy székelyföldi magyar közösség a hitújítások korában lelki zsidónak vallotta magát, és hite mellett kitartva, azokkal az etnikai és hitbéli közösségekkel együtt, akiket melléje rendelt a transzszilván történelem: a mai és jövőbeli Európa előképét hordozta, az elpusztíttatásáig. És azért volt fontos a Székely Jeruzsálem megjelentetése román nyelven, hogy a kisebbségek megalázásából nemzeti sportot űző román nemzedékeknek legalább a mai értelmiségi rétege szembesüljön múltunkkal. No meg a korrektség is azt kívánja, hogy mielőtt más nyelveken megjelenik a könyv, addig már román kulturális közegben hozzáférhető, elemezhető és vitatható legyen.
– Hogy fogadták a könyvet román barátai? És milyen visszajelzéseket kapott azoktól, akik nem a magyarok iránti szimpátiájukról híresek?
– Mindjárt a könyv bukaresti, áprilisban tartott bemutatója után két héttel jelent meg a Romania Literara című, igen fontos, nagy példányszámú irodalmi hetilapban az első kritika. Szerzője, Tudorel Urian arra biztatja a román olvasókat, hogy esetleges első felháborodásukban ne dobják félre a könyvet, mert, mint írja, a szerző nagyon következetes, saját magával és a magyarokkal szemben is igen kemény. Ez a kritika figyelmezteti a román közönséget, hogy meglepő, de igaz dolgokkal találkozhat a könyvben. Én meg azon lepődtem meg, hogy két évtized alatt mennyit változott Bukarest. A könyv bemutatójára sokan eljöttek, magyarok is, románok is, és ez utóbbiak részéről kicsit szégyenkező, emiatt kissé ellenségeskedő kíváncsiság és érdeklődés mutatkozik. De az a fontos, hogy feléledt az érdeklődés a közös múlt valós tényei és hazugságok gerjesztette konfliktusai iránt. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a bukaresti magyar óvodában és iskolában, ahová Eszter lányom is járt, még naponta figyelmeztették a gyerekeket, az utcán halkan beszéljenek magyarul, vagy inkább ne is beszéljenek, hogy ne ingereljék a román embereket. Mert akkoriban természetes, sőt büszke, hazafias cselekedet volt felingerlődni az ellen, aki magyar kisgyerek merészelt lenni. Illett nekik megmondani, hogy román kenyeret eszel, románul beszélj! A magyar kisgyerekek elleni hősi román „kiállást” ma már sokan szégyellik. A fiatalabb román értelmiségi nemzedékből sokan belátják, hogy képtelenség az örökölt ideológiai hazugságok hálójában élni. És ez már nem magyarok iránti szimpátia vagy antipátia kérdése, hanem a tisztességes tájékozódás kényszere. A Székely Jeruzsálemet én nagyon szeretném eljuttatni a tájékozódni kívánó román olvasóhoz, ezért mondtam Bukarestben, hogy magyar olvasók ajándékozzák meg a románra fordított könyvvel román barátaikat, ismerőseiket. És akkor majd ők is visszajelzéseket kapnak, nem csak én. A fordító, Skultéty Sándor, aki a legjelentősebb román kiadó, a Humanitas szerkesztője, kitűnő munkát végzett.
– Fodor Sándor azt írta a könyvről: szemérmes önéletírás is, amely retusálatlan, igaz képet nyújt egy józanul gondolkodó, elfogulatlan, széleskörűen tájékozott, mélyen érző emberről. Terápiás céllal ül neki, hogy kiírja magából a sérelmeket? Ráadásul tíz év írói szünet után fejezte be.
– Terápia? Sokszor berzenkedtem ennek az önmagán túlcsordított fogalomnak a huszadik századi térhódításán. Nem jó behódolni az éppen aktuális terápiáknak. Én nem szerettem volna terápiákra szorulni. A halál ellen nincs orvosság, ez rendben. És az élet ellen van orvosság? Mi az orvosság az olyan élet ellen, amilyet én éltem, kisebbségi létbe születve, a Románia közepén található Székelyföldön, ahol románul nem tudó magyar tanárokat arra kényszerít az életünkről döntő hatalom, hogy románul nem tudó magyar gyerekeknek román nyelven tanítsák a matematikát?! Mi az orvosság az ellen, hogy bűn az életed, a létezésed, mert magyar, mert zsidó, mert német vagy nem tudom, milyen névvel nevezett kisebbség vagy? És mi ebben a szövevényben a terápia? Az a székelyföldi tudományosszocializmus- és politikaigazdaságtan-tanár, aki a nemzeti kommunista Romániában „hátrányos helyzetű” magyarnak érzi magát, fura és ostoba szakmájában is frusztrált, hiszen – „kellett nekem magyarnak születnem?!” – soha nem lesz a kommunizmus romániai „szaktekintélye”. Számára ez igazságtalan, elfogadhatatlan, tehát önterápiaként kézenfekvő a túlteljesítés, a túllihegés kényszere. Egy ilyen szocializmustanárból kreált iskolaigazgató mondta terhes feleségemnek, hogy eltapossa, mint egy poloskát. És számára ez megteremti a groteszk reváns kéjes, „terápiás” önérzetét: belém rúgnak, mert magyar vagyok, de alám is rendelt a sors olyan magyart, akit én eltaposhatok. Szemérmesen hallgatunk arról, hogy a kisebbségi lét eltorzult, sérült lelkek kavalkádját teremti meg. Nagyon rossz ez a hallgatás, mert mártíriummá stilizálja az öngyilkos indulatokat. Ebben a szégyenben viselt felelősségünket nem illik románok, szerbek, szlovákok, ukránok nyakába varrni! A lélek zavart dolgaira a legjobb terápia – mert egyetemes és pártatlan – az igazságot kereső értelem. Az én személyes igazságom pedig az, hogy normális, emberi életet szerettem volna élni, és ezzel a törekvésemmel ellentétes például mindenfajta szenvelgő művészi önzés, amely folyton áldozatról beszél, de azt másokra hárítja: nevelje másvalaki a gyerekeit, dolgozzon másvalaki helyette meg effélék. Amikor Bukarestben azt mondták az orvosok, hogy a feleségem menthetetlen, de ha gondolom, próbálkozhatok Budapesten, hát próbálkoztam. A tizenegy éves kislányom a svábhegyi kórházban, a feleségem a Korányi-szanatóriumban feküdt, én pedig úgy döntöttem, a legfontosabb az élet, nem az irodalom. Tíz évbe tellett, amíg az életünket biztosítottam. Amikor pedig az én életem került veszélybe, akkor gyorsan befejeztem a Székely Jeruzsálemet, mert azt másvalaki nem írhatta meg helyettem. Józan belátás, korrekt törekvés ez, nem terápia…
– Tizenévesen végigfotózta a falut, amely már nincs többé. Vannak ma is pusztulás előtt álló székely Jeruzsálemek?
– Egész Európa ilyen pusztuló zóna. Miután fél évezreden át benépesített hatalmas, „új” kontinenseket, itt maradt afféle tojáshéjként, amelyből kikelt ugyan Amerika, Ausztrália, de a kiürült héj „feltöltése” mára már óriási történelmi kihívás. Mondom: újra kell gondolni Európa „alaptörténeteit”.
– A romániai változások előtt, 1989-ben gazdag emberek kérték ki a véleményét arról, hogyan lehetne segíteni az erdélyi magyarságon. Meghökkentő választ adott: ne pénzt adjanak támogatásul, hanem hozzanak létre egy román nyelvű rádióadót. Hogy történt ez pontosan?
– A Ceausescu-diktatúra utolsó évében én már családostul Budapesten éltem. Akkoriban vetette fel Soros György, hogy egymillió dollárral segítené az erdélyiek ügyét, ha támogatható tervet kapna. Hosszabb tanulmányt írtam, amelynek az volt a gondolatmenete, hogy nem a pár ezer Magyarországra menekültet, hanem az otthon maradt milliókat kellene segíteni. De ha a kétmillió erdélyi magyarnak el lehetne juttatni azt az egymillió dollárt, akkor is csak fél dollár jutna egy-egy személyre, e fél dollárért viszont még jobban meggyűlölnék őket a románok. Érdemes ezt kockáztatni ennyi pénzért?! Mivel a románoknak nincs honnan tájékozódniuk, az erdélyi magyarokat azzal segítenénk a legjobban, ha fél dollár juttatás helyett Magyarországon, mondjuk Kecskeméten, Romániába irányított román nyelvű rádióadót és szerkesztőséget hoznánk létre a román menekültek és a románul tudó magyar menekültek segítségével. Az alakuló romániai ellenzéknek is fórumot biztosíthatnánk, felkészülési lehetőséget kínálva a kondukátor utáni időkre, de addig is: napi felvilágosítást kapnának a románok, nem pedig magyarellenes gyűlöletben élnék ki a frusztrációikat. Tervezetemet sokszorosították, és jeles értelmiségiek körében, Soros György jelenlétében megvitattuk. Soros tökéletesen értette a szándékaimat, a jeles értelmiségi kollégák kevésbé. Aztán konkrétan hozzá kellett volna látnom a tervhez, de azt már nem vállaltam. Mulasztásom óriási, mentségem sincs, csak annyi, hogy kevéssel utána megdőlt Ceausescu rendszere, és feltehetően amúgy is késésben lettünk volna.
– Beszéljünk kicsit a Conflux programról, amelyet európai és tengerentúli barátaival indított. Miért ez a név, és mit jelent?
– A Conflux együtthangzást, együtt haladást jelent. Azt akartuk elérni, hogy különböző irodalmakból egy-egy könyv több nyelven, közel azonos időben, azonos borítóval jelenjen meg. Gondoljunk bele: az alakuló európai kulturális közérzet szempontjából sem közömbös, hogy például egy Mészöly Miklós-kötetet a párizsi vonaton franciául, Moszkvában oroszul, itt a szomszédban szlovákul, románul olvashatunk, és beszélhetünk róla. A fogadó nyelveken mindig előszó segíti az olvasót. A Pont Kiadót is, a Conflux programot is azért indítottuk, mert ebben az átmeneti korszakban, amelyben élünk, intézményesült a terméketlen szűklátókörűség. Mit kínálunk fel cserére? Van-e fogadókészség? Mi a teendő például egy magyar költői életművel, ha annak egyik darabját évtizedeken át tiltották például Romániában. A mű akár egyetlen soráért ezerszám büntettek, zártak börtönbe magyar fiatalokat… Igen, Kölcsey Ferenc verseit, köztük a Hymnus címűt a Conflux-sorozatban adtuk ki román és magyar nyelven, mert a román közönség nem ismerte. Minden román tankönyv hivatkozik Anonymus Gesta Hungarorumára, de – nem véletlenül – ezt a történeti forrásként kezelt irodalmi művet nem fordították le román nyelvre. Két évtizede kérem a magyar kulturális kormányzat és alapítványok „faktorait”, támogassanak a mű román nyelvű kiadásában – de nem értik, miről beszélek… Egy cigány kultúrával foglalkozó sorozatot is kiadunk évek óta, nemzetközi összefogásban (Interface), a Conflux elvei alapján: azonos borítóval, több nyelven, több országban. Magyarországon nem tudunk érdeklődést kelteni és támogatókat találni az illetékes „hivatalosságok” körében. A Székely Jeruzsálemre nem találtam volna kiadót sem Magyarországon, sem Romániában, ha tizenöt év kemény munkájával létre nem hozzuk és fel nem futtatjuk a Pont Kiadót meg a Conflux programot.
– Mindemellett meseregényeket ír, és esszékben harcol a gyerekirodalom elismeréséért. Szélmalomharcnak tűnik a csata – ez a világ nem a gyerekkönyvekről szól. Mit gondol, miért?
– A jövőnkhöz, a gyermekekhez való normális emberi viszony minősége sérült, szeretném hinni, hogy átmenetileg.
– Egyik esszékötete a Torzmagyar címet kapta. Mit jelent a cím? Korcsosul a nemzet?
– A cím önironikusan próbál elriasztani és felrázni, hiszen az utóbbi száz esztendőben a közösségen belül groteszk, megosztó fogalmak minősítettek embereket hígmagyarnak, mélymagyarnak, jugómagyarnak, rommagyarnak stb. Ezeket az elképesztő fogalmakat más nyelvre le sem lehet fordítani, és nem „rontó, külső erők”, hanem magyarok alkalmazták magyarokra! Itt egy évszázada minden a józan észért, értelemért kiált. A Torzmagyar is ilyen kiáltás.
– Honlapján olvasni lehet Herbert Quain-írásokat is, akit különc ír grafománként jellemez. Miért hozta létre ezt a személyt? Ki ő?
– Harmincnyolc éves koromig őrült, nacionalista diktatúrában éltem, és azt hittem, ebbe tehetetlenül belehalok. A vak argentin író, Borges rövid prózai művei döbbentettek rá, hogy pár oldalas írásnak is lehet akkora súlya, mint egy nagyregénynek. Megnyugodtam, és huszonvalahány éves koromtól írok egy sorozatot Kisregények és nagyregények címmel. Világos volt, hogy ezt fogom írni egész életemben. Ennek az egyik szereplője Herbert Quain. A sorozatot most kezdem közreadni, az első kötet Valaki átment a havon címmel a napokban jelent meg. Aztán jönnek majd a további „kisregények, nagyregények”, amelyek ifjúkorom óta türelmesen várnak a sorukra.