Vásárhelyi forradalmárok vallomásai

Soha nem bocsátottak meg a kisembereknek az 1956-os forradalom és szabadságharc után a szovjet katonai segítséggel ismét felülkerekedő kommunisták. Az egyszerű polgárok voltak ugyanis a legveszélyesebbek a hatalomra, hiszen a tömegek pártállami befolyásolhatóságát, megfélemlítését akadályozhatták meg. A Mágori Sándor és Varga Tóth Bálint által készített Így emlékszünk ’56-ra Vásárhelyen és környékén című kötetben a vidék forradalmának „közkatonái” szólalnak meg.

Mágori Sándor fotóművész és Varga Tóth Bálint író kemény fába vágták a fejszéjüket, amikor arra vállalkoztak, hogy az ötven éve a forradalomban részt vállalt hódmezővásárhelyiek emlékeit öszszegyűjtik. Bármily hihetetlen: máig sokan vannak, akik nem merik elmondani, milyen szerepük volt az eseményekben, de azt sem, milyen retorziókat szenvedtek el a Kádár-rezsim alatt helytállásukért. Félszáz történelmi szereplő, tanú azonban így is vállalkozott a múltidézésre. Színes az összkép, egyvalami mégis visszatérő elem: korra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül elmondható, hogy szinte hetedíziglen meg akarta bosszulni a szovjet tankok segítségével ismét nyeregbe kerülő állampárt a forradalom bármiféle támogatását. Jószerével elegendő volt a kommunista vendettához annyi, ha valaki szimpatizált a felkeléssel, már évtizedekre feketelistára kerülhetett. Annyi a hasonlóság a régi és a mai jogtalanságok, karhatalmi, hatósági atrocitások szándékai között, ami zavarba ejtő. Mintha a régi rezsim újólag rátalált volna eredeti identitására, hogy behozza a demokrácia nevű haszontalan társasjátékkal elvesztegetett éveket. Ezek miatt viszont hatványozottan szükség van az olyan „felvilágosító” kötetekre, mint a hódmezővásárhelyi polgármesteri hivatal támogatásával megjelentetett kiadvány.
A visszaemlékezésekből kirajzolódnak a dicsőséges forradalmi napok, s a november utáni megtorlás. Arra ellenben kevesen számíthattak, hogy a békés megoldást keresőkkel, a pártfunkcionáriusokat a népharagtól megvédőkkel szemben fokozott dühvel járt el az újjászervezett államvédelmi hatóság. Gyáni Imre, a Bethlen Gábor Gimnázium akkori igazgatója, akit a városi nemzeti bizottság élére is választottak, azt szenvedte meg, hogy mértéktartásra intette a tömeget. Még örülhetett is, hogy egy hídépítő vállalatnál állást talált. Tóth Györgyné Aranyossy Ildikót édesapja tevékenysége miatt – kiváló bizonyítványa ellenére – nem engedték továbbtanulni. Aranyossy Ildikó pontosan írja le azt a folyamatot, amely az egész országra jellemző volt: „A kommunista vezetők, akik a forradalom alatt lapítottak és figyeltek, a hangjukat sem lehetett hallani, bezzeg előjöttek utána, az oroszok árnyékában. Olyan embereken is megtorolták a forradalmat, akik akkor megakadályozták, hogy a nép haragját töltse rajtuk.” Ma már tudjuk: az MSZMP központi irányelvként alkalmazta ezt az ördögi technikát. A „köszönet helyett bosszú” elvében volt egyfajta fasisztoid praktikum: akik olyan hatással tudtak lenni a tömegekre, hogy le tudták őket csitítani, azokat likvidálni kellett, mert vezetőként a sztálinisták számára konkurenciát jelentettek.
Az emberi mivoltából kivetkőzött Kádár-diktatúra a bosszúban sem állt meg félúton. Visszatérő motívum az emlékezésekben a pártirányításra történő meghurcolás kiterjesztése az emberi élet minden területére. Ugyancsak állandó elem: a forradalom idején olyan összefogás volt tapasztalható, ami példátlan. Varga Tóth Bálint előszavában a mára vonatkoztatva úgy fogalmaz: „Mindig van remény. Emberek vagyunk, mint ötvenhatban is: többfélék, de össze tudunk fogni, ha a lét a tét.”