Vízipipa

Szerdán egy autójavító műhely veszedelmes relikviája okozott bonyodalmakat több ezer angyalföldi embernek. A szerviz udvarán sérült második világháborús bombát találtak, amelyet csak a körzet teljes kiürítése után lehetett hatástalanítani. Riporterünk egyszerre volt szenvedő alanya és „haszonélvezője” e helyzetnek.

Vége a háborúnak! – kiáltja megkönnyebbülten egy férfi, és kezét a magasba emelve átrobog az eddig nagy erőkkel megszállva tartott demarkációs vonalon – a Béke úti villamossíneken. Mivel senki nem állítja meg, senki nem veti vissza, mint már órák óta annyi ingerült rohamozót, megbolydul a Rákos-patak menti tábor, és a front teljes hosszában előrenyomul több ezer ember, gyalogosan és gépesített egységekkel, hogy birtokba vegye Angyalföld utcáit.
A kezek persze nem fegyvereket, hanem kempingszékeket, piknikkosarakat meg pokrócokat szorongatnak, és a sereg nem más, mint kitelepített angyalföldiek tömege, akik szerda éjszaka tizenegy óra körül végre visszaköltözhettek otthonukba, a Dolmány és az Országbíró utca, illetve a Tatai és a Béke út által határolt területre. A legjobbkor: a patak partján már egyre gyakrabban csattan fel egy-egy igazságot követelő borízű hang, egy lila pongyolás, akadozó nyelvű nő nekiront az útkereszteződést biztosító rendőröknek, majd hisztérikusan kiabálva visszavonul. Aztán egy roma fiatalember igyekszik átjutni, s amikor visszatessékelik, „mi a g…ciért nem lapátolják má’ ki azt a szart, holnap háromkor kell kelnem” felkiáltással visszatér a sínek „civil” oldalára, de hogy legyen sikerélménye, fejelést imitálva nekimegy egy ott bámészkodó idősebb férfinak, arra a kérdésre keresve a választ, hogy: „Cigánykodsz, bazmeg?!” Majd hirtelen megöleli és kétfelől megcsókolja áldozatát. Az emberi melegség megható pillanata ez.
Délután öt órakor még egyszerű közlekedési dugónak tűnt az a káosz, amely az Angyalföldre hazatérőket fogadta a Tatai és a Béke út között. A bomba – elvileg – egy kilométeres környezetében rendőrök, polgárőrök zárták le a kereszteződéseket, így autóval – elvileg – már nem lehetett bejutni a területre. E sorok írója a bombától három-négyszáz méterre lakik, így arra kényszerült, hogy a szerkesztőségből hazafelé tartva szolgálatba helyezze magát, s a műveleti területet észak felől megkerülve igyekezzen bejutni oda, ahonnan ezekben a percekben éppenséggel mindenkinek ki kellett jönnie. Hat óra előtt a szomszéd még semmit nem észlelt a házunkban, fogalma sem volt, mi zajlik körülötte, éppen gyanútlanul szőnyeget porolt, amikor telefonon hívtam. Az autót letéve egyszerűen átsétáltam a rendőrségi checkpointon, fölmentem az emeletünkre, ahol az idősek fogadkoztak, hogy ők inkább bezárkóznak, elsötétítenek, vállalják azt is akár, hogy a fejükre rogyjon a ház, de nem hagyják, hogy kifosszák a lakásukat. Ők tudják, mit beszélnek: jó hatvan évvel ezelőtt átélték, amint a közeli vasútvonalat romboló amerikai gépek láncos bombái elpusztították a ház egy részét – köztük leborotválva a mi lakásunkat is –; pincénk falán ma is olvasható a nagy vörös betűs felirat: Óvóhely, 35 fő. Ahogy átélték azt is, hogy 1956-ban egy orosz tank szétlőtte a ház felső emeletét, mert elbeszélésük szerint az egyik erkélyen – éppen a miénken – tartott szárnyasok rikácsolása megrémíthette a harckocsizókat.
De a sokat megélt öregeknek sincs most választásuk: odakint hangosbemondó szólít fel mindenkit az evakuálásra, s hamarosan féltucatnyi rendőr zörgeti végig az ajtókat. Néhány perc múlva vészjóslóan csöndes lesz Külső-Angyalföld, akár egy atomtámadás utáni nagyváros: a porolásra előkészített szőnyegeket meg-meglibbenti a szél, az ablakok tárva-nyitva, az utcák elnéptelenedve.
Mint egy óriási, rozsdás szódáspatron hever a gödörben a féltonnás amerikai GP típusú bomba, amelynek „sikeresebb” karriert befutott társai egész házakat tüntettek el a háború utolsó évében. Fotózás után a rendőrök engem is kitessékelnek a lezárt területről, így odacsapódom a Rákos-patak menti csoporthoz, amelynek tagjai egy benzinkút árnyékában igyekeznek hasznosan eltölteni a kitelepítés idejét: műanyag székeket, takarókat hoznak, csendesen söröznek arccal szigorúan az események irányában – s ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a rémhírek azonnal szárnyra kelnek. Jaj, istenem, fölrobbantják itt helyben, letarolják a fél várost; mások szerint csak holnap vagy holnapután költözhetünk vissza – de a jól értesültek mindenkit biztosítanak arról, hogy a tűzszerészek már „bütykölik a szerkentyűt”, fél óra, és mehetünk haza. A Béke út teljes vonala megtelik üldögélő, mozizó emberekkel, sokan rokonaikat keresik, mások a rendőrök segítségét kérik, hogy magatehetetlen hozzátartozójukat kimenekíthessék a veszélyeztetett területről.
A Vasas-pályán, a Nővér utcai Németh László Gimnáziumban és a Fiastyúk utcai Hegedüs Géza Általános Iskolában szükségtáborokat alakítanak ki, jóllehet a többség továbbra is a szabadban várja a megoldást. Az általános iskola megtelik a környék ismert figuráival: itt van például az a sovány férfi, aki ellenszenves ölebével reggelente büszke tartással masírozik a lakótelepen. Itt van az a szegény szellemi és testi fogyatékos fiatalember is, akinek nincs más öröme, mint hogy naphosszat üldögéljen szüleivel kertes házuk kapujában, és nézegesse a harmincas buszok le-fel szálló közönségét – a vöröskeresztes önkéntes lányok megkérnek bennünket, újságírókat, hogy segítsünk átemelni tolókocsijából a tábori ágyra. De valahol itt kószálhat Jóska is, a Rokolya utca szelíd bolondja, több számmal nagyobb zakójában és több számmal kisebb nadrágjában, aki mindenkinek szevasszal köszön, majd a Vasas aktuális teljesítményét méltatja, és a legszívesebben az egész világgal kezet fogna; ám amikor háborús filmet forgattak a házunknál, hol másutt, és a statiszták mind Jóskának voltak öltözve, akkor könnyes szemmel szerette volna megölelni őket, de azok csak színleg voltak Jóskák, lélekben nem, ezért meglehetősen hidegen és elutasítóan viselkedtek vele.
Idős nénik fekszenek az iskola tornatermében, a mentősök szakadatlanul szállítják ide a beteg, mozgásképtelen embereket. Többen óvóhelyi emlékeikről beszélnek, meg hogy a mai fiatalság már nem értheti meg ezt az egészet. Önkéntes diákok szendvicseket készítenek, csokoládét, vizet osztogatnak, időnként feltűnik egy-egy hivatalos tájékoztatást adó személy, egy-egy hősies, bombával fényképezkedő, majd vakuk kereszttüzében előretörő honvédelmi miniszter vagy kerületi polgármester. A tornateremben a katasztrófavédelem egyik kríziskezelő pszichológusát kérdezem, aki csak név nélkül nyilatkozhat: elmondása szerint ebben a több mint tízezer embert érintő kitelepítésben meglepő az együttműködés, a pánik szikrája sem tapasztalható – nem úgy, mondja, mint a Tisza vidéki árvizeket megelőző evakuálásoknál –, inkább csak az öregeket kell néhány jó szóval megnyugtatni.
Ám ahogy esteledik, és fogy a türelem, megjelennek a nyugtalanság csírái is. Négy megtermett férfi szitkozódni, fenyegetőzni kezd a fotóriporterek láttán: „rohadt szemetek, mások bajából éltek”. A panelházak előtt vízipipázók, a patak partján pedig sötétedés után is folytatódik a piknik, többen Sziget-hangulatot vélnek felfedezni a zsonglőrködő lányok, a pokrócon heverésző iddogálók, a járda szélén székeiken billegők, a mély dekoltázzsal vonulgató tinik kavargásában. Belvárosi fiatalok érkeznek, megeresztenek néhány tréfásnak szánt megjegyzést, de a bokrok mélyéről érkező reszelős hang félreérthetetlen angyalföldi dialektusban beléjük fojtja a szót. Aztán halk pukkanást hallani, mintha petárda szólt volna a távolban, ami a tűzszerészek diszkrét munkájának a jele, majd jó félóra múlva megszólal a hangosbemondó. Hazamehetünk.
Vége a háborúnak?