Az egyik könyv – amelynek szerzői a közgazdasági Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz és Linda J. Bilmes, a Harvard Egyetem Kennedy Kormányzati Iskolájának kormányzati-pénzügyi szakértője – A hárombillió dolláros háború – Az iraki konfliktus valódi költsége címmel jelent meg; a másik Jürgen Todenhöfer Miért ölsz, Zaid? című rendkívüli hatású kötete, amely meghódította a német könyvpiacot; a harmadik könyv, Menetelés a pokolba – Amerika és az iszlám Irak után Michael Scheuer műve, aki a CIA Oszama bin Laden-részlegének volt a vezetője.
Míg az Egyesült Államokban a sajtóban a kifejezésnek pontosan megszabott keretei vannak, és a legkényesebb témák tabunak számítanak, addig – érdekes módon – a könyvkiadás a legteljesebb mértékben szabad. Ellentétben Magyarországgal, ahol az írott sajtó jóval szabadabb a könyvkiadásnál. (A most ismertetendő három könyv közül kettő – Todenhöferé és Scheueré – gyakorlatilag esélytelen a hazai kiadásra. A harmadik, Stiglitz és Bilmes könyve, mivel inkább technikai jellegű, nem elképzelhetetlen, hogy kiadóra találjon.)
Bemutatásukat kezdjük a közgazdászok kötetével, amelynek témája – egészen röviden – az, hogy az iraki háború költsége sokszorosa annak, mint amit a Bush-kormány és hivatalos források állítanak.
Az iraki háború, bizonyítja be a két élvonalbeli szakértő, Amerika legköltségesebb konfliktusa a második világháború óta. A háború megkezdése előtt a kiadásokat 50 milliárd dollárra becsülték, de ténylegesen az ország már eddig egybillió (ezermilliárd) dollárt költött rá, és több százmilliárd dollár összegű számlákat még ki kell fizetni. Ehhez járulnak a megsérült katonák ezreinek ápolási költségei, valamint a rokkantsági nyugdíjuk.
Amerikában a korábbi példákkal ellentétben, amikor a háborús kiadások miatt emelték az adókat, most csökkentették a közterheket. Ennek eredményeként a háborút kölcsönökből fedezték, így növelték a már amúgy is hatalmas nemzeti adósságot, írják Stiglitzék.
A külső adósság elengedése nálunk is nagyon kényes kérdés. Mint emlékezetes, az Antall-kormány – jórészt engedve a balliberálisba fordult, az eladósodásért felelős volt kommunista bankárok és a média nyomásának – nem kérte az ország adósságának elengedését, mint tette ezt Lengyelország.
Annak idején az Egyesült Államok az adósság továbbfizetéséből profitált. Irak inváziója után abból húzott hasznot, hogy nyomást gyakorolt az ország hitelezőire, hogy engedjék el Irak 29,7 milliárd dolláros tartozását. Az iraki privatizáció kapcsán pedig – amelyhez, tegyük hozzá, van némi közünk azáltal, hogy az amerikaiak egy alkalommal Bod Péter Ákost hívták meg Bagdadba, aki átadta tapasztalatait a magyar magánosítás gyümölcseiről – a szerzők megjegyzik, hogy az 1907-es hágai megállapodás megtiltja a megszállóknak, hogy eladják a megszállt ország vagyonát. Ezzel kapcsolatban Stiglitz és Bilmes idézi Thomas Foleyt, akit 2003 augusztusában neveztek ki az iraki magánszektor fejlesztése felelősének. Ő azzal dicsekedett, hogy egy hónap alatt privatizálná Irak összes állami vállalatát. Amikor figyelmeztették, hogy ez nemzetközi törvényt sértene, Foley így válaszolt: „Szarok a nemzetközi jogra. Elköteleztem magam, hogy privatizálom Irak üzleti életét.”
A nemzetközi jogra azonban nemcsak Foley tett magasról, de Bush elnök is, aminek a következményei közismertek: a haldokló Irak több mint másfél milliós felesleges emberáldozata, négymillió menekült, ráadásul az is kiderült, hogy a háború megindításának okai hazugságok voltak. Vagyis Szaddám Huszeinnek nem voltak tömegpusztító fegyverei, és nem tartott fenn kapcsolatot az Al-Kaidával. Arról a felakasztott diktátorról van szó, akinek uralmát ma az irakiak túlnyomó többsége aranykorként sírja vissza.
Mindennek a helyszínen járt utána a német piacon kirobbanó sikert arató könyv, a Miért ölsz, Zaid? 67 éves, de remek fizikai állapotban lévő szerzője, Jürgen Todenhöfer, aki változatos és igen sikeres pályát futott be. Húsz éven át egy jelentős európai médiavállalkozás vezetője volt, majd a Bundestag, a német parlament alsóházának képviselője és a német konzervatív pártok (CDU–CSU unió) fejlesztéspolitikai és fegyverzet-ellenőrzési szóvivője. Két bestsellert már megjelentetett az afganisztáni és az iraki háborúról. A könyveiből származó bevételből Afganisztánban gyermekotthont létesített, és Kongóban most épít fel egy gyerekkórházat. Jelenlegi könyvének bevételéből a Közel-Keleten egy izraeli–palesztin megbékélési, valamint egy iraki menekült gyermekeket segítő projektet kíván finanszírozni.
Todenhöfer tavaly novemberben lépte át a szíriai–iraki határt, tollával és kamerájával mutatta meg azt a képet, amelyet a sajtóban csak ritkán láthatunk. Például hogy a „demokráciát” és az „emberi jogokat” fegyverekkel terjesztő Egyesült Államok hatalmas nyomást gyakorol minden arab nyelvű televíziós állomásra, amely az Amerika-ellenes iraki ellenállás sikeréről és az amerikai hadsereg által elkövetett brutalitásokról nem a megszállók szája íze szerint számol be. Az Al-Zavra televíziós állomást például az Egyesült Államokkal szemben kritikus híradásai miatt bezárták mind Kairóban, mind pedig Bagdadban.
Emberséges és türelmes magatartásával Todenhöfer elérte, hogy öngyilkos merényletre készülők és a legkülönfélébb ellenálló szervezetek tagjai is kitárulkozzanak neki.
Egyik beszélgetőpartnere a következőket mondta: „Szaddám Huszein kemény diktátor volt. De az amerikai katonai diktatúra ahhoz képest sokkal keményebb, brutálisabb és véresebb. Ha ez demokrácia, akkor megtarthatják maguknak. Irakban korábban senki nem tartotta lehetségesnek, hogy a demokrácia nevében több százezer iraki polgárt kínozzanak, erőszakoljanak, csonkítsanak és öljenek meg.”
Egy másik beszélgetőpartnere így nyilatkozott: „Bushnak sokkal több ember élete szárad a lelkén, mint e világ valamennyi diktátorának és terroristájának, ennek ellenére minden nyugati politikus büszke arra, ha Bushsal találkozhat… Politikusaik számolják azokat a perceket, amelyeket az amerikai elnökkel eltölthetnek. Egyikük sem veti a szemére, hogy több százezer iraki haláláért felelős.”
Irakban sokan arra is keserűen emlékeznek, hogy az amerikai invázió előtt az Al-Kaida nem ölt embereket, és szekták által elkövetett gyilkosságok sem történtek, ellentétben a borzalmas jelennel.
Az egyik iraki pedig azt vetette fel neki, hogy a nemzetközi sajtó frontjelentései egyszerű hazugságok: szó szerint átveszik az amerikai sajtótisztek nyilatkozatait, és áradoznak arról, hogy a lakosság áram-, víz- és üzemanyag-ellátása javult, holott ennek pontosan az ellenkezője az igaz.
A legdrámaibb beszámolót az olvasó Zaid szájából kapja, aki elmondta, miért csatlakozott a helyi ellenálláshoz (tehát nem a külföldről importált terrorszervezetekhez), amely amerikai katonák megölését tűzte ki céljául. Amikor a szerző megkérdezi Zaidot, vajon nem gondol-e a meggyilkolt katonák szüleire, Zaid visszakérdez: „És ezek az emberek gondoltak egy pillanatig is a családomra?” Ekkor a legénykorú Zaid sírva fakad, és elmeséli, hogyan lett ellenálló.
Zaid nagynénje, Hanan 2006 őszén – akkor hatvan éven felül volt, és már hajlottan járt – elment a városba bevásárolni. Egyszer csak egy amerikai helikopterről bombázni kezdtek. Hazasietve látta, hogy Szalim bátyjának házából – ahol családjával lakott – csak törmelék és hamu maradt. Eldobta szatyrait, és sikítva rohant a házhoz. „Hol van Szalim, hol van Zainab, hol vannak a gyermekeim?!” – kiabálta. A szomszédok szomorúan a füstölgő romokra mutogattak, vagy könnyes szemmel elfordultak. „Nagynénikém a romokra vetette magát, egy-két követ próbált megemelni, és lyukat kaparni, de csak az ujjai lettek véresek.” Hanan a sikertelen próbálkozás után a hamura vetette magát, és meg akart halni, mint a családja.
Amikor hajnalodott, arra járt a negyed imámja, és megkérdezte, hol akarja eltölteni a következő éjszakát. „Jamilnál” – felelte alig hallhatóan Hanan. Az imám azt mondta: „Nem mehetsz Jamilhoz. Az ő házuk is elpusztult, és mindannyian meghaltak.”
Így veszett oda Hanan „második családja” is.
Hanan három nappal később meghalt. Egyszerűen megszűnt lélegezni. Todenhöfernek azt mondta Zaid: „Mondja el amerikai barátainak, hogy nemcsak a földünket tették tönkre, de a szívünket is.”
Mások elmondták a könyv szerzőjének: a terrorizmus csak akkor szűnik meg, ha okait orvosolják: „A terrorizmus fő oka az a megvető mód, ahogyan a nyugati világ nagy része kétszáz éve a muzulmán világgal bánik.” Ehhez Todenhöfer hozzáteszi: az elmúlt kétszáz évben egyetlen muzulmán ország sem támadott meg nyugati országot. Aki erőt vesz magán, rápillanthat a szerzőnek azon felvételeire, amelyeken szüleik karjában tartott, cafatokká tépett gyermekek vannak, akik amerikai légitámadások áldozataivá váltak.
És most Scheuer.
Az itt ismertetett könyvek közül a „legkeményebb” és a legfájóbb tabukat ledöntő könyv kétségkívül az övé. Azé a szerzőé, aki 22 éven át a CIA-nak dolgozott: 1996 és 1999 között a Bin Laden-egység vezetőjeként. 2004-ben lépett ki a hírszerzőktől. Első könyvét Anonim álnéven írta Birodalmi hübrisz: miért veszíti el a Nyugat a terrorizmus elleni háborút? címmel, amely szintén hatalmas siker lett. Scheuer „mellesleg” a társadalomtudományok doktora és az amerikai fővárosban lévő Georgetown Egyetem tanára.
Scheuer kutatómunkájában, írja az előszóban, egyre inkább egyetlen kérdésre összpontosított: vajon az amerikai érdekek, az amerikai polgárok védelme, az amerikai szuverenitás, függetlenség és polgárainak szabadsága továbbra is az amerikai szövetségi kormány elsőrendű, mindent felülíró gondja? A válasznak e kérdésre természetesen hangsúlyos igennek kellene lennie minden időkben, minden esetben. Scheuer azonban mélyen megdöbbent, amikor kutatásai és gyakorlati tapasztalata egyértelműen arra a következtetésre vezette, hogy a kérdésre a válasz az igen helyett a nem.
Erről a nemről szól könyve.
A benne szereplő kényes tabuk között is kiemelkedik az amerikai–izraeli kapcsolat. Amelyről – és Scheuer ezt tartja a legfőbb bajnak – nem lehet Amerikában nyílt vitát folytatni, mert a bírálókat a kétpárti politikai elit, ennek kiszolgálói, valamint az Amerikában élő izraeli ügynökök antiszemitának titulálják.
„Az Egyesült Államok és Izrael közötti kapcsolatok intézményesítése és belpolitikaivá tétele – írja – kétségkívül az amerikai történelem egyik legkevésbé vitatott és leginkább antidemokratikus vízválasztó eseménye, olyan, amely vérbe és pénzbe kerül, és a jövőben mindkettőből még sokba fog kerülni. Az amerikai szövetségi kormány bármilyen felhatalmazás nélkül – eltekintve az elnöki döntéstől – Amerika és az iszlám világ jövőbeni kapcsolatait hozzáláncolta az Izraellel mind szorosabbá váló egyoldalú kapcsolataihoz, holott ennek az országnak semmiféle olyan természeti, politikai vagy földrajzi erőforrása nincs, amelyre az Egyesült Államoknak szüksége lenne; gyakorlatilag védhetetlen egy nagyobb ellenséggel szemben, és e politika kialakításakor és most is teljesen irreleváns az Egyesült Államok nemzeti-biztonsági érdekeit tekintve, sőt azokra káros hatású.”
Scheuer ezután megfogalmazza azt a sarkalatos nézetét, amelyből nem csak az amerikai politikusok tanulhatnak: „Itt jegyzem meg, hogy álláspontom Izrael és csaknem minden nemzet irányában kizárólag az, hogy a vele való kapcsolat az Egyesült Államoknak hasznos-e vagy sem… Nem Izraelt bírálom, hanem az amerikai kormányokat, amelyek tudatosan tették kockára Amerikát Izrael érdekében. Amerikának Izraellel fenntartott kapcsolataiban semmi sincs, ami a fentebb meghatározott amerikai nemzeti érdek szintjét elérné.”
A szerző ezután a kérdést részleteiben járja körül, és eljut azon „történelmietlen” érvhez, hogy Izraelnek joga van a létezéshez. Scheuer leszögezi: egyetlen nemzetnek sincs joga a létezéshez. Ha lenne ilyen jog, akkor most a világ népei a Szovjetunió, Spárta, Hannibál Karthágójának és Jeruzsálem latin királyságának a felélesztésén ügyködnének. A nemzetek úgy léteznek, ahogyan képesek megvédeni magukat; hogyha a még nem végzetes szint alá tudják szorítani a belső társadalmi rothadást, ha fenn tudják tartani gazdasági életképességüket, és ha nem hívják ki náluk erősebb ellenségek összefogását. Ez éppen úgy vonatkozik az Egyesült Államokra, mint Palesztinára, Oroszországra vagy Belgiumra. Ha az Egyesült Államok magára nézve valaha is érvényesnek tartotta volna a létezéshez való jogot, soha nem tárgyalt volna Nyikita Hruscsovval, miután a volt szovjet pártfőtitkár „megígérte”, hogy „eltemeti” az Egyesült Államokat ahelyett, hogy tiszteletben tartotta volna Amerika jogát a létezésre. Egyébként azt az amerikai neokonok találták ki, hogy a demokratikusan megválasztott Hamász-kormánynak el kell ismernie Izrael jogát a létezéshez, mielőtt a nyugati kormányok tárgyalnának vele. Scheuer így folytatja: „Csak az Egyesült Államok érdekel. Fütyülök rá, hogy Izrael túlél-e. Hasonlóképpen nem érdekel, hogy Zambia, Szaúd-Arábia, Bolívia, Pápua Új-Guinea, Spanyolország vagy bármely más nemzet túlél-e vagy sem.”
Ezután – az e soraira várható gyűlölethullámot megelőlegezve, amely egy svájci óra pontosságával érkezett meg – Franklin Roosevelt szavait idézi azokkal kapcsolatban, akik ellenezték a New Deal politikáját: „Egyhangúan gyűlölnek – és üdvözlöm gyűlöletüket.” Majd azt írja azokról, akik várhatóan antiszemitának fogják nevezni: „régóta egyetlen valódi tehetségük ennek a jelzőnek az alkalmazása”.
Scheuer igen gazdagon dokumentált könyvében végső soron azt mutatja be, hogy a hidegháború vége óta folytatott amerikai külpolitika aláásta azon célokat, amelyekért az ország küzdött, és ezzel Bin Laden kezére játszott. Leszögezi: Amerika a kezében tartja sorsát, és csak tőle függ, hogy legyőzi-e az elpusztítására törő ellenségeit. Az az út, amelyen jelenleg jár, azonban csak ellenségeit segíti.
Vagyis Scheuer azt az öngyilkos és önveszélyes politikát rajzolta fel, és tárta fel az okait, amelynek Stiglitz szerzőtársával együtt iszonyatos anyagi, Todenhöfer pedig még annál is borzalmasabb emberi áldozatát mutatta be.
Joseph E. Stiglitz–Linda J. Bilmes: The Three Trillion Dollar War: The True Cost of the Iraq Conflict. W. W. Norton, New York, 2008
Jürgen Todenhöfer: Warum tötest du, Zaid? C. Bertelsmann, München, 2008
Michael Scheuer. Marching Toward Hell: America and Islam after Iraq. Free Press, New York, 2008
origo.hu
Kiderült, hogy mi okozta a raktártüzet a Soroksári úton
