A „Da, tavariscsit” a „Yes, Sir” váltotta fel

A múlt évben kibontakozott energia- és élelmiszerár-robbanás már régóta várható volt, de azt sem közgazdászaink, sem a politika nem ismerte fel idejében. A vezető nagyhatalmak nem képesek megfelelő választ adni a kialakult helyzetre, pedig lenne több reális alternatíva is. A világpolitika elitje azonban elszakadt saját választóitól, önző módon csak saját érdekeik mentén döntenek, nem törődve a társadalmakkal.
A hibás európai pénzügypolitika még csak most fogja igazán megbosszulni magát. A túlértékelt euró a dollárral szemben csak arra jó, hogy a tőke a harmadik világba és Amerikába vonuljon, lelassítva az európai gazdasági növekedést. Nem kivétel ez alól hazánk se, hiszen a forint is túlértékelt. Az Amerikába irányuló turizmus az amerikai gazdaságot fogja élénkíteni. A napjainkban hihetetlen intenzitással megindult oktatási befektetések az Egyesült Államokban már a kiút felé mutatnak, sajnos ez Európában, és így hazánkban sem tapasztalható. A tudásalapú társadalom csak szavakban létezik, tettekben épp az ellenkezője történik. Az unió vezetői, elsősorban annak meghatározó személyiségei, a ’68-as európai diáklázadások volt anarchistái úgy tesznek, mint annak idején azok, akik ellen lázadtak. Az EU-alkotmány francia és holland elutasítása, majd pedig most a lisszaboni egyszerűsített szerződés ír leszavazása jó példa arra, hogy milyen mértékű a politikai elit társadalmat lesajnáló viselkedésére történő reakció.
Hab a tortán, hogy a magyar parlament képviselői hihetetlen gyorsasággal ratifikálták ezt a szerződést, három nappal annak portugáliai elfogadása után, úgy, hogy még el se olvashatták azt. Ez a viselkedés az uniószkeptikusokat erősíti, hiszen kilencvenig vezetőink Moszkvába mentek, ahol a „Da, tavariscsi!” volt a módi, ezt ma a brüsszeli „Yes, Sir!” váltotta fel. Az elmúlt hat év kormányzati tevékenysége magáért beszél: növekvő infláció, munkanélküliség és államadóság, csökkenő gazdasági növekedés. A jelenlegi kormányzati vergődés nem sokáig tartható, mert a világban gazdasági recesszió van, amely elől egy kis ország – mint hazánk – sem menekülhet. Az uniós lendület kifulladóban van, a bővítés adta az eddigi növekedést, hiszen a tagországok a bővítéssel hatalmas piacot vettek meg szinte ingyen, alamizsnáért, a szabadságot áhító volt keleti blokk országainak kooptálásával.
Ez azonban ma már kevés. Új gazdaságpolitika kell. Természetesen ez az egész világra is vonatkozik. El kell felejteni a régi kliséket. A hangzatos és közgazdaságilag értelmezhetetlen fenntartható fejlődés szlogenjét ki kell törölni a politika szótárából. Mit is érthettünk ezalatt? Visszafogott fejlődést, visszatérést a múlt század eleji gazdálkodási formákhoz, és elfelejteni a technológia, a tudomány fejlődéséből származó eredményeket. Kétségtelen, vannak racionális elemek a fogalomtárhoz kötötten, de az nem kell, hogy gátja legyen a modernizációnak. Megoldható, hogy természetes erőforrásainkat megfelelően hasznosítsuk úgy, hogy abban ne okozzunk maradandó károkat, és mégis fejlődhessünk. Ehhez azonban meg kell változtatni a szemléletet, nem elfeledkezve a tradicionális tudásról és annak felhasználásáról. A kihívás óriási, hiszen meg kell oldanunk az akut energiaválságot, illetve a növekvő igényt úgy, hogy az „fenntartható” legyen. Az energia kérdésében is szemléletváltásra van szükségünk. Le kell mondani a felesleges pazarlásokról. Hazánkban a szocialista tervgazdálkodás idején örülhettünk, ha vehettünk egy Trabantot, és nem tartottuk fontosnak, hogy az autó légkondicionált legyen. Ma már ezt a felszerelést grátisz kapjuk a gyártóktól, hiszen bőven visszatérül ez a megnövekedett fogyasztásból. Egyébként az üzemanyagár emelkedése már érezteti hatását abban is, hogy az Egyesült Államokban mintegy harminc százalékkal csökkent a négykerék-meghajtású terepjárók kereskedelme. (Nálunk státusszimbólum.)
A környezettudatos nevelés már a múlté. A múlt században közismert volt a falusi porták szelektívhulladék-gyűjtése/feldolgozása. Ma ez szinte elfelejtődött, a csomagolóanyagok hatalmas és sokszor felesleges használatával nemcsak a hulladékok tömegét állítják elő, hanem kizsákmányolják erdeinket. Míg Svájcban a háztartások hulladékainak szelektív gyűjtése már a nyolcvanas években megoldott volt, hazánkban ez még mindig gyerekcipőben jár. A fogyasztói társadalom minden negatív hozadékát sikerült átvenni anélkül, hogy annak pozitív hatásait hasznosíthattuk volna. Az energia hazánkban is kulcskérdéssé vált, nemcsak az áremelkedés, hanem annak növekvő igénye és a bizonytalan ellátás miatt. A döntéshozóknak végre munkához kellene látniuk. A hazai áramszükséglet mintegy negyven százalékát biztosító paksi atomerőmű újabb blokkjának megépítése nem tűr halasztást. A mai blokk egy évtized múlva már biztosan bezár, és nem mondhatunk le a legtisztább energiáról. Áramellátásunk egyik alappillére, biztosítéka annak, hogy versenyképesek, sőt működőképesek legyünk. Az ellenérvek nagyon gyengék, hiszen az atomerőművek kiégett fűtőelemeinek elhelyezése és a radioaktív hulladék elhelyezése megoldható, igaz, költséges, de benne van az árában. Nem szabad elfelejteni azt, amit nemigen hangoztatnak az atomenergia ellenzői, hogy a jelenlegi fosszilis eredetű energiák égetésén alapuló erőműveink hulladékát ma a légkörbe engedjük, minek következtében a jelentkező üveggázhatás eredményeit a környezet igencsak megérzi. Egy ma megindított terv is minimum hat-nyolc év alatt realizálódhat, és a világban egyre több állam dönt megint az atomenergián alapuló energiaellátásról. Az egyre csökkenő olaj- és gázkészlet amúgy is más energiaforrások felé irányítja a gazdaságokat.
Az úgynevezett megújuló energiák felhasználása messze van a realitásoktól. A szélkerekek csak állami szubvenció mellett termelnek gazdaságosan, hiszen mechanikailag előbb amortizálódnak, mielőtt megtermelnék bekerülési értékeiket, nem beszélve arról, hogy csak ott érdemes velük foglalkozni, ahol állandó széljárás biztosítja a folyamatos működésüket. A napelemek még fejlesztésre szorulnak ahhoz, hogy széles körben elterjedhessenek. A politika által beindított bioenergia-lufi csak arra volt jó, hogy felpörgesse az élelmiszerárakat. Mind az amerikai, de főleg az európai bioenergia-program megfelelő és reális számítások nélkül indult útjára. Míg Amerikában ez a gazdálkodók eddig régóta várt profitnövekedéséhez vezetett, addig Európában még mindig csak részben valósult meg, hiszen az elmúlt évtizedek mezőgazdaságot visszafejlesztő stratégiáját nem tudja ellensúlyozni a gazdálkodás többletértékeinek realizálódása. Be kell látni, hogy a bioenergiát nem termelni kell, főleg nem élelmiszer-előállításra kiváló földeken, hanem a sajnálatos módon a fogyasztói társadalom által felhalmozott hulladékból kell energiát biztosítani.
Hazánk a geotermikus energiára építhetne. Kórházak, oktatási intézmények fűtését lehetne így biztosítani, kimentve az olaj- és gázár szorításából ezen intézmények vegetáló költségvetését. Ehhez azonban jövőkép és megvalósíthatósági tervek kellenek. (Ugyan az évek során a kormányzat túlköltekezett a tanulmányok készítése terén, bár e tanulmányok tartalmát nem ismerhettük meg, csak a benyújtott számlák összegén szörnyülködhettünk el.) Olyan, az uniós pénzeket elosztó és okosan felhasználó rendszerre van szükségünk, amelyek felett nem libatenyésztőket csődbe kergetők vezényelnek. Ideje volna már a jövőbe befektetni az oktatás megfelelő finanszírozásával, a felesleges pazarlások elfelejtésével – lásd interaktív táblák a tornaterem nélküli iskolákba. Az Európai Unió lemaradását csak úgy akadályozhatjuk meg az egyre izmosodó ázsiai hatalmakkal szemben, ha megerősítjük az innovációt, a tudás hasznosulását. Ehhez nem lesz elegendő az uniós bürokrácia újabb intézményi torzszüleményének budapesti beindítása, főleg nem hazánknak.
Ideje lenne egy stabil kutatás-fejlesztési intézmény működtetése, de pártkatonák nélkül. Ez eddig megvalósulatlan álom maradt, de bíznunk kell a következő választásban, reménykedve – mert mint közismert, a remény hal meg utoljára.

A szerző az MTA tagja