A látszat megőrzéséért

Ez a negyedik olimpiám, de bevallom, még csak közel hasonló szituációt sem éltem át. Pekingben megkezdődött a második hét, amelynek első felében, hétfőn, kedden és szerdán elméleti esély sincs rá, hogy magyar aranyérem szülessen. Ennél persze sokkal nagyobb baj, hogy nem mondjuk a negyedik, hanem az első bajnoki címet várjuk, egyelőre hiába. Három esélyes sportágunk maradt, és ha nem az optimumot, hanem a tündérmesébe illő változatot képzeljük el – vízilabda és öttusa kettő-kettő, kajak-kenu négy elsőség –, akkor is éppen csak összejönne a sydneyi és az athéni nyolc. De az egy, egy, három is bizakodó becslés, mostantól talán a három arany a realitás.
Ilyen kevés pedig a modern sport korában, a második világháború óta egyszer sem volt. Amitől húsz éve, Szöul óta tartunk, az a jelek szerint most visszavonhatatlanul bekövetkezik: Magyarország Pekingben a puszta számok alapján is elveszíti nagyhatalmi státusát. Egy parádés hajrával kifelé persze még megőrizhető a látszat – befelé már azzal sem –, hiszen a külső szemlélő arany és arany között nem tesz különbséget. Az éremtáblán Szlovákia három elsősége vadvízi evezésben többet ér, mint Jamaica két bajnoki címe a férfi és a női 100 méteres síkfutásban.
A tegnap délután, 170 versenyszámot követően rögzített állapot szerint 40 ország sportolói álltak már a dobogó tetején – Magyarország négy ezüstjével a 41. volt –, a listavezető Kína 35, 13, 13-as eredménysora éppen az első helyeknek a másodikokhoz és a harmadikokhoz viszonyított, kiugróan magas aránya miatt lenyűgöző. Azt mutatja ugyanis, hogy a rendezők által favorizált sportágakban az edzők képesek győzelemre nevelni, a versenyzők pedig győzelemre törni.
Hitünk szerint a magyar sport helyzetének és az olimpiai szereplésnek az általános értékelését nem a játékok kellős közepén, hanem a zárás után kell majd elvégeznünk, egy észrevétel azonban már most kikívánkozik. Amellett, hogy a hazai sportirányítás szétmállása, klubok, sportági szövetségek, műhelyek ellehetetlenülése súlyos pénzügyi és részben ebből következő sportszakmai korlátokat állított fel, olimpikonjaink jelentős hányadánál a lelki és mentális hátrány is érzékelhető. Talán azért, mert egy pszichikailag kiürült közegből érkeztek, ahol a patriotizmus ódivatú „magyarkodásnak” számít – az ellenfelek többségénél a nemzeti érzés még mindig vagy egyre inkább óriási mozgósító erő –, talán azért is, mert mai klasszisaink némelyike mintha nem is a hétköznapokból vétetett volna. A régieket, Puskásékat, Papp Lacit, Albertékat, Balczót ösztönző cél, az „örömet szerezni az embereknek” már csak nyomokban lelhető fel, majd mindenki kizárólag saját magát képviseli. És ha elszámolt a lelkiismeretével – esetleg a befektetett energiával, kontra a kivett hozadékkal –, kellően megindokolta sikerét vagy kudarcát, azzal számára véget is ért az olimpia. Sikerről persze eddig csupán elvétve beszélhetünk, a 170 fős magyar küldöttségnek két tagja szerzett nemzetközi szinten is jegyezhető pozitív meglepetést: a háromszoros ezüstérmes, három Európa-csúcsot felállított úszó, Cseh László, valamint a birkózásban második Fodor Zoltán.
Az eddig egyedi, a jövőben valószínűleg általános helyzetre a hazai médiumok irányultságuknak és helyszíni tudósítóik habitusának megfelelően reagálnak. Egyesek színeket, mások botrányokat, szájhagyomány útján terjedő sztorikat, esetleg külföldi sztárokat kapnak fel. Meggyőződésünk szerint nekünk a magyar sportolók sportteljesítményének, illetve az érintettek ezeket elemző véleményének a közreadása az első rendű napi feladatunk. Mert minden más csak ennek fényében vagy árnyékában válhat érdekessé. Egyetlen ismerősöm sem kérdezte még otthonról, hogyan alkudozom a taxiban, vagy mi van Phelpsszel, de tucatnyi, hogy mi van Gyurtával. Pályafutásom első olimpiáján, 1996-ban Atlantában az Egyesült Államok legtávolabbi szegleteiből verbuvált, minimális helyismerettel sem rendelkező, eltévedni bármikor kész sofőrök és rozoga, a legnagyobb hőségben nagy valószínűséggel lerobbanó iskolabuszok borzolták a kedélyünket, és amikor mindezt megelégelve egyik kollégámmal gyalog vágtam neki a térképen csekélynek tetsző uszoda, ökölvívó- csarnok távolságnak, olyan – próbálok támadhatatlanul fogalmazni – nem túl tehetős afroamerikaiak által zsúfoltan lakott területen vezetett az utunk, hogy leszegett fejjel, tömött hátizsákkal futottunk egyéni csúcsot ötezer méteren. Négy évre rá Sydneyben a fizetővendég-szolgálat rejtelmei jóvoltából egy a drog miatt testileg, szellemileg a végét járó, ifjú házaspárnál kaptam szállást, és esténként azzal a kétellyel tértem nyugovóra, hogy másnap vajon ők nem ébrednek fel vagy én. A magyar szereplés azonban minden személyes nyűgöt felülírt, mint ahogyan Athénban hiába volt tökéletes a hotel, a közlekedés, a mediterrán hangulat és a konyha, a második hét doppingbotrányai bennünket is letaglóztak.
Pekingben ezért most jobb híján a csütörtököt és az aranyesélyt várjuk, aztán a pénteket, majd a hétfőt, hogy otthon egy nagy levegőt véve értékelni kezdjük: mi volt, mi van, mi lesz. De most még a mi van számít; hat nap olimpia után majdnem 1500 nap olimpiamentes időszak következik.