A Magyar Nemzeti Bank kamatpolitikája

Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese nyilatkozott nemrég a Kossuth rádiónak, védelmébe véve a jegybank kamatpolitikáját. Ama ellenvetésre, miszerint van más, fontosabb (?) gazdaságpolitikai cél és feladat is, mint az infláció elleni harc, azt válaszolta: eme fontosabb dolgok nem a jegybankra tartoznak, hanem a gazdaságpolitika más intézményeire. Emlékeztetnék rá, hogy nemrég Kiss Péter kancelláriaminiszter is óvta az MNB-t a túlzott kamatemeléstől. (Azt nem tudom, hogy ehhez a kérdéshez mi köze van a kancelláriaminiszternek? És ezt nagyon komolyan kérdezem.)
Király Júlia végre kimondja azt, ami kellően felkészült közgazda számára egyébként evidencia: egy jegybank számára a legfontosabb cél csakis a pénzstabilitás megteremtése, illetve hosszú távú biztosítása lehet.
Ami a növekedést, az egyensúlyteremtést, a foglalkoztatást stb. illeti a gazdaságpolitika más intézményeire tartoznak. Hozzá kell tenni, hogy eme célok mellesleg nem mondanak ellent a pénzstabilitás követelményének, sőt feltételezik azt. A legutóbbi negyed évszázad legfontosabb tapasztalata a világon az, hogy csak akkor sikerült egy országban stabil növekedést, foglalkoztatást, egyensúlyt teremteni, ha eközben sikerült biztosítani a pénzstabilitást is. És ennek az ellenkezője is igaz: bármilyen eredmény a növekedés, a foglalkoztatás, az egyensúly területén magas infláció mellett csakis átmenetinek, csalókának bizonyult, és hamarosan semmivé foszlott. Jó példa erre a magyar gazdaság elmúlt három évtizedének vergődése és az egyensúlyteremtő terápiák tökéletes eredménytelensége. Ugyanis e terápiák (csomagok) közös jellemzője mindig az infláció tudatos felpörgetése volt, ama illúzió okán, hogy ezzel lehet megteremteni az egyensúlyt. Mindez abból a tévedésből következett, miszerint nálunk az egyensúlyi zavarok oka a túlzott fogyasztás, a fedezet nélküli jövedelemkiáramlás. Ha az infláció segítségével visszaszívjuk a „fedezet nélkül” kiáramlott jövedelmeket, akkor ezzel helyreállítjuk az egyensúlyt.
Az 1995. március 12-én meghirdetett Bokros–Surányi-csomag is ilyen megfontolásból tornázta föl az infláció rátáját 18 százalékról 28 százalékra. Csakhogy közben a jegybanki kamatemelés miatt 160 milliárd (akkori!) forinttal romlott az államháztartás egyenlege, tehát az inflatorikus egyensúlyteremtés bumerángként ütött vissza. Valójában a magyar gazdaság krónikus egyensúlytalanságának oka az elavult, túlzottan importenergia-, -nyersanyag- és -alkatrész-igényes gazdasági makroszerkezet, a neotaylori, neofordi modell működése, amellyel bekapcsolódunk a nemzetközi munkamegosztásba. (Alkatrész-összeszerelés, bérmunka, alacsony transzformációs képességű tevékenységek, tehát kis hozzáadottérték-tartalmú termékek stb.)
Ezen a restrikciós, nadrágszíjmeghúzó csomagok nem változtatnak, tehát csak a felszínt (a fogyasztás és az elosztás felszíni szféráit) kapargatja velük a magyar gazdaságpolitika. A gazdaság mélyáramaihoz, az elavult makroszerkezethez nem nyúlunk, ott az egyedüli terápia a „majd a piac, majd a magántulajdon megoldja” jellegű vajákos ráolvasás.
A helyes sorrend meghatározása
A rendszerváltás után a helyes sorrend az lett volna, ha egy-két év alatt letörjük az inflációt, a tulajdonrendezést viszont elhúzzuk egy-másfél évtizedre, megteremtve egy széles (többmilliós) kis- és középtulajdonosi részvényes réteget. A sorrend pont fordítva sikerült: az infláció ma is magas, miközben az elkapkodott privatizáció révén kialakult egy latin-amerikai típusú túlkoncentrált tulajdon, annak minden negatívumával együtt. Úgy gondolom, hogy az elvesztegetett közel két évtized után végre el kellene indulnunk a helyes irányba: megteremteni egy év alatt a pénzstabilitást (két százalék alatti infláció!), és el kell kezdeni kialakítani a széles részvényes tulajdonosi réteget. Ez utóbbi ma már persze rendkívül nehéz lesz, de föl kell vállalni.
A pénzügyi válságperiódusok okai
A hat-nyolc évenként jelentkező válságperiódusok okai egyértelműen a fiskális-restrikciós csomagok, vagyis éppen maga az alkalmazott terápia. Az elmúlt három évtizedben négy ilyen válságperiódust éltünk át, illetve produkált a rossz gazdaságpolitika: 1979–81, 1987–89, 1995–96 és 2006–2007.
A „csomagok” viszik be a gazdaságba azokat a monetáris rángatózásokat, amelyek törvényszerűen gyűrűznek át a reálgazdaságra, és gerjesztenek ott valós válságokat. Ennek a folyamatnak az elméletét a monetarista iskola régen kidolgozta, tisztázta, csak el kell olvasni.
Nem véletlen, hogy ennek az iskolának a legfontosabb alaptétele az, hogy a gazdaságpolitika legfőbb feladata az egyenletes pénzellátás, valamint a pénzstabilitás biztosítása a reálgazdaság számára. Bármilyen zavarás e téren csak válságokat generál. Magyarországon jól kimutatható, hogy valamennyi ilyen fiskális-restrikciós csomag (kapkodás!) után súlyos válságba csúszott a gazdaság. A Bokros-csomag egyébként erre a legjobb példa, olyan, mint az állatorvosi ló.
A jegybank antiinflációs politikája helyes. Mindezek fényében értékelhető csak az MNB mostani határozott politikája, beleértve a kamat- és árfolyam-politikát is. Nagyon veszélyesnek tartom a túl erős forintra való örökös utalást, a forintleértékelésre irányuló nyomást. A nemzeti valuta leértékelése csupán az elavult exportszerkezetet konzerválja, valamint inflációs nyomást importál. A magyar gazdaság importfüggősége ugyanis erősen technikai jellegű, ha leértékelem a forintot, azzal nem csökkentem az importot, csak megdrágítom.
Az antiinflációs politikán van a hangsúly
A magas infláció önmagában is súlyos probléma, konzerválja az elavult gazdaságszerkezetet, ugyanis az alacsony hatékonyságú szektor inflációs árnyereséget bezsebelve talpon tud maradni, a rossz költséggazdálkodás következményeit a fogyasztókra hárítva át. Ezek a mechanizmusok ma már teljesen tisztázottak és elfogadottak a nyugati közgazdasági irodalomban, viszont szinte ismeretlenek a hazai közgazda gondolkodásban, tapasztalataim szerint.
Mindaz, amiről a mai hazai gazdaságpolitikai viták szólnak, szinte másodrendűek. Például a foglalkoztatás alacsony szintje, a feketegazdaság széles sávja vagy a pazarló ellátórendszerek (egészségügy) továbbélése mind csupán hab a tortán, olyan tényező, amely tovább súlyosbítja a problémát, de nem azonos az alapbajjal. Az alapbajok: a magas infláció, az elavult gazdasági makroszerkezet és a rossz tulajdonszerkezet. Ezekre kellene elsősorban koncentrálni, és nem a fogyasztás, elosztás felszíni szféráira. Ha az inflációt letörjük, elindul a gazdasági szerkezet átalakulása, s ha mindezt összekötjük a tulajdonszerkezet átalakításával, akkor ez a pozitív folyamat tovább gyorsul, erősödik. Ez önmagában az egyensúly irányába fog hatni! Csökken a gazdaság importigényessége, javul hozzáadottérték-termelő képessége, javul az export-import arány stb.
Ekkor fog igazán hatékonyan emelkedni a foglalkoztatás szintje, szűkül a feketegazdaság sávja, és ekkor lehet valóban eredményes reformokat az elosztó rendszerekben végrehajtani.
A mostani egyensúlyi zavar okai
Az Orbán-kormány minimálbér-emelése 2001-ben, majd a Medgyessy-kormány 50 százalékos közalkalmazotti béremelése 2002 szeptemberében együttesen sem generált inflációs nyomást. A legnagyobb béremelések idején és után volt a legerősebb az infláció mérséklődése, vagyis bebizonyosodott, hogy Magyarországon nincs bérinfláció. (Mellesleg sehol a világon nincs, és ennek okait az elmélet már megnyugtatóan tisztázta, csak a hazai közgazdasági gondolkodásba ez még nem szivárgott át!) Medgyessy Péter 2002 tavaszán 9,8 százalékkal vette át az inflációt, 2004 szeptemberében 4 százalékkal adta tovább. Ugyanő az államháztartás hiányát 9,2 százalékkal vette át, majd 5,4 százalékkal adta tovább. Tehát nem igaz az, hogy a romlás úgymond 2000-ben, vagy 2001-ben, vagy 2002-ben (kinek tetszése szerint) kezdődött! A romlás (az egyensúlyi pályáról való letérés) egyértelműen 2005-ben kezdődött. 2006-ban, egyetlen év alatt 3400 milliárd forint volt az adósságnövekmény, ami dollárba átszámolva 20 milliárd dollárnak felel meg. Ennek semmi köze az évekkel korábbi béremelésekhez. Egyértelműen az elhibázott kormányzati gazdasági szerepvállalás (lásd fedezet nélküli autópálya-építési program) eredménye. Ide tartozik a 2006-ban a gazdaság szférának nyújtott 1600 milliárd forintnyi (6 milliárd eurónyi) állami támogatás, ami 2000–2006 között megkilencszereződött.
Az adósságnövekedés másik fő oka az infláció visszapörgése 4 százalékról 8 százalékra. Ne feledjük: egy százalékpontnyi kamatemelés az államháztartás egyenlegében 120 milliárd forintnyi hiánynövekedést eredményez! Négy százalékpontnyi emelés már 480 milliárdot! Miről is szólt a szociális népszavazás? Ötven-hatvan milliárd forintról, vagyis a költségvetés mintegy négy ezrelékéről. Súlypontáthelyezés a költségvetésről a monetáris szabályozásra.
Ebből is látható, hogy a költségvetési politika eszköztára végképp kimerült, nem lehet a bevételi és a kiadási oldalakkal érdemben játszadozni, mert ezek politikai okokból merevekké váltak. Ezért kell áttérni a költségvetési szabályozásról a monetáris szabályozásra. De ezt a mai magyar gazdaságpolitika ugyancsak nem képes megérteni.
Monetáris eszköztár
kontra költségvetési politika
Nézzük a monetáris szabályozás említett eszköztárát! Láthattuk, hogyha a kamatlábat tudjuk csökkenteni – és ez az infláció csökkentésének a függvénye –, akkor máris javítani tudjuk az egyensúlyt mindenfajta nadrágszíjmeghúzás nélkül. Sőt! Az infláció csökkentése az életszínvonal megőrzését is garantálja. Tehát együtt lehet biztosítani az életszínvonal megőrzését és az egyensúly javítását, ha csökkentjük a pénzromlás ütemét. Ezért kell a monetáris politikai eszköztárra koncentrálni, a költségvetési politika helyett. De a magyar gazdaságpolitika továbbra is a költségvetési politika eszköztárával bíbelődik, lásd az adócsökkentési vitákat. Apró megjegyzésem: érdemben adót és járulékot csökkenteni csak egy már prosperáló, rendbe tett gazdaságban lehet. Egy vergődő, rossz szerkezetű gazdaságban minden ilyen csökkentési kísérlet szociális katasztrófához vezet, a gazdaság érdemi javulása nélkül. Ugyanis a gazdaság nem azért vergődik, mert az elosztórendszerek elszívják tőle az erőforrásokat, hanem mert a gazdaságon belüli mechanizmusok nem megfelelők, nem kényszerítenek folyamatos technikai megújulásra. Például azért, mert magas az infláció, és az elavult szektor inflációs árnyereséget bezsebelve fenn tud maradni. Tipikus példa erre éppen a magyar gazdaság.
Nem folytatom. Abból, amit leírtam, jól érzékelhető, hogy mennyire helyes irány és elv az, amit Király Júlia megfogalmazott: a jegybank legfontosabb gazdaságpolitikai célja csakis a pénzstabilitás megteremtése kell, hogy legyen.
A nemzeti valuta külső stabilitása
Simor András, az MNB elnöke felhívja a figyelmet arra, hogy a jegybanknak nincs árfolyam-politikája – az árfolyamot a valutapiacnak kell szabályoznia –, de vannak inflációs céljai. Végre ezt is kimondja egy jegybankelnök! Ne feledjük, hogy az erős vagy erősödő forint az infláció ellenében, a pénzstabilitás irányába hat. Amikor Demján Sándor vállalkozó, Gráf József agrárminiszter vagy Karsai József szocialista képviselő forintleértékelést követel, erre is gondolniuk kellene. Az agrártermelőket sújtja a legjobban az infláció. Ha leértékeljük a forintot, azonnal drágul a gázolaj, a műtrágya, a gép, az alkatrész stb. Másrészt a forintleértékelésből származó hasznot nem az agrártermelők teszik zsebre, oda az már nem jut el, hanem a kereskedelem különböző lépcsőfokain álló cégek. Ebből a haszonból nem traktor lesz, meg kombájn, hanem impexek márványüveg palotái, reprezentációs keretei stb.
Az infláció azonnal szűkíti a belső piacot, a bérből, fizetésből, nyugdíjból élő kisember rögtön reagál: élelmiszer-fogyasztásának szerkezete elmozdul a kevésbé igényes, alacsonyabb árfekvésű termékek felé. A kárvallott megint az agrártermelő.
Hozzá kell tenni, hogy a gazdaságpolitika intézményrendszerének többi részére is ugyanez igaz: a pénzstabilitás minden más szempontot meg kell, hogy előzzön a prioritási sorrendben. Egy (barátságtalan) megjegyzést a végére engedjen meg a kedves olvasó: aki ezt nem érti (a pénzstabilitás primátusának fontosságát), az ne menjen a gazdaságpolitika közelébe, vagy ne engedjük oda, mert csakis hatalmas károkat fog okozni az országnak!

A szerző közgazdász, egyetemi docens