A vég kezdete?

Ellentmondásos személyiség Mihail Szaakasvili. Szétfeszíti az energia, hiányzik azonban belőle a megfontoltság. Végzetesen türelmetlen. Szeret kockáztatni, de képtelen időben visszavonulni. Karizmájával magával ragadja a tömeget, ugyanakkor nem bírja elviselni, ha ellentmondanak neki. Kiválóan érzi a politikai PR fontosságát, nem tudja azonban felmérni a realitásokat, vereségét pedig soha nem ismeri el.
Öt évvel ezelőtt ezek a személyiségjegyek még előnyére váltak, s némi külső segítséggel, de a fiatal „kaukázusi farkas” félretolta az egykori mentort, az „ősz rókát”. Az Eduard Sevardnadze trónfosztásával megszerzett lendület elég volt a szakadár tartományok egyikének, Adzsáriának a visszatérítéséhez is, biztatóan indultak a reformok, felülkerekedett azonban Szaakasvili rosszabbik énje. Megkopott az ifjú trónkövetelő spontaneitása, s felszínre tört az akarnok vagy ahogy a múlt ősszel Tbilisziben közvetítő Adam Michnik fogalmazott, a „kommunista bürokrata”.
Az Egyesült Államokban tanult, majd Sevardnadze kormányában edződött jogász 2004-ben még azzal vág neki az elnökségnek, hogy modernizálja s a civilizált demokratikus világba vezeti polgárháborúktól, korrupciótól és szegénységtől sújtott országát. Közel négy év elteltével ugyan büszkélkedhet eredményekkel a reformok terén, ám pártja csak csalások sorozatával nyer, az ez ellen tiltakozó ellenzék tüntetését pedig a különleges belügyi egységekkel vereti szét. Barátait félreállítja, vagy azok fordulnak el tőle. Nyugati pártfogói azonban csak visszafogottan bírálják kaukázusi emberük demokratikusnak aligha nevezhető fellépését, s e bátorító hallgatás újabb szép ígéretekkel megfejelve elég ahhoz, hogy Szaakasvili, ha csalásokkal is, de megnyerje az előre hozott elnökválasztást, s lényegében a parlamentben is megmaradjon az egypártrendszer. Közben a kaukázusiak színészi képességeivel megáldva teli torokból ordítja, hogy az orosz medve fenyegeti a nyugati demokrácia védőbástyáját, a független Grúziát. Ezzel két legyet igyekszik ütni egy csapásra. Egyrészt híven teljesíti a rárótt feladatot, másrészt az ellenségkép felerősítésével próbálja maga mögé állítani a kiábrándult grúzokat. Látszik rajta az amerikai iskola, de átüt rajta a kaukázusi mentalitás. Sikeresen tartja nyomás alatt Moszkvát a kommunikációs térben, ám túljátssza a szerepét, így e ripacskodással a demokratikus értékek védelmezője helyett, annak karikatúrájává válik.
Emberi és politikai gyengéi jégre vitték Szaakasvilit Dél-Oszétiában is. Kezdettől nem autonómiában gondolkodott, hanem inkább az erőben, a hadsereg megerősítésében bízott. Jól mutatja ezt Chinvali földig rombolása is. A türelmetlenség azonban visszaütött, s még a geopolitikai érdekektől hajtott Amerika támogatása sem segített. A kalandor akcióval Szaakasvili nehéz helyzetbe hozta Grúziát, minden eddiginél távolabbra tolva ki az ország területi egységének helyreállítását. Máshol egy ilyen, a nemzetet sújtó lépés a politikai véget jelenti. A Kaukázusban legfeljebb a vég kezdete lehet.