Dél-Spanyolországban járva szinte kötelező ellátogatni Gibraltárra, amely Nagy-Britannia része, bár a lakosságnak csak egy része angol bevándorló, másik része spanyol, kis része pedig portugál, hindu és arab. A félsziget nevét – mint annyi más földrajzi elnevezést Andalúzia szerte – az araboktól kapta, 711-ben ugyanis itt szállt partra Tarik arab vezér csapataival, innen a név is: Dzsebel el Tarik, vagyis Tarik sziklája. Az évszázadok során ez a kifejezés egyszerűsödött, alakult át Gibraltárra, az angolok pedig egyszerűen csak úgy emlegetik: the Rock, azaz a Szikla.
A félszigetet 1462-ben sikerült a spanyoloknak visszahódítaniuk, ám szűk kétszázötven év után újra le kellett mondaniuk róla, amikor a spanyol örökösödési háborúban megkaparintották az angolok. A hispánok többször is megpróbálták visszaszerezni a címerükben is szereplő egyik Herkules-oszlopot (a Gibraltári-szoros két partját nevezték így az ókorban), 1967-ben még népszavazást is tartottak, de az ott élők inkább Nagy-Britanniához húztak. Így a stratégiai szempontból fontos földnyelv azóta is II. Erzsébet koronagyarmata.
Bábel tornya tövében
Algecirasból, Andalúzia egyik legnagyobb forgalmú kikötővárosából sűrűn indulnak buszjáratok Gibraltárra, illetve csak a határig. Onnan a turistának gyalog kell folytatnia útját, nem is akárhogyan. A repülőgépek ugyanis helyszűke miatt egyetlen helyen, a félsziget tövénél tudnak fel- és leszállni, ezért Gibraltárt egy hatalmas kifutópályán (melynek egy része a tengerbe nyúlik) keresztül közelíthetjük meg (hajóval utazva persze más a helyzet). Megérkezésünkkor éppen gép érkezik, így egy kis ideig a leeresztett sorompó előtt kell várnunk, ezt követően léphetünk csak brit földre.
A kicsiny várakozást azonban kárpótolja a látvány: miután átérünk a kifutón, Tarik óriási, 425 méter magas és 1250 méter széles sziklája állja utunk, csúcsa felhőbe burkolózva inkább csak sejlik. Érdekes a kontraszt a felhős szikla és a napfényben fürdőző tengerpart között. A város centrumába utazhatnánk busszal is, ám inkább a gyalogos sétát választjuk. Utunk a mór erőd alatt vezet, s nem telik el több negyedóránál, máris Gibraltár szívébe, a Main Streetre, a főutcára érünk. Az utcán hömpölygő tömegben olyan érzésünk támad, mintha az ókori Bábel tornyának tövébe csöppennénk: a világ legkülönbözőbb nyelvein diskurálnak az emberek. A kirakatok roskadoznak az árutól, és a sétálók nagy része egyben vásárló is. Legtöbbjük kezében nejlonzacskó, teli dohánytermékkel, illatszerekkel, alkohollal, esetleg műszaki cikkekkel. Ugyanis a félsziget teljes területe vámmentes, így igazán megéri itt bevásárolni.
Gibraltár igazi látványossága azonban mégsem a Main Street, a kormányzói palota, a haditengerészet kikötője, a városháza vagy az angol pubok világa, hanem a saját zászlajú mini Britannia fölé magasodó óriási hegy. Ide többféleképpen is feljuthat a turista. Ha nagyon jó erőben van – de valóban! – akkor gyalog, ami nagyjából félnapos túra lehet. Lehetőség nyílik arra is, hogy borsos áron mikrobuszkonvojjal közelítsük meg a csúcsot, de feljuthatunk lanovkával is. Bár ez sem olcsó mulatság – jobb híján – ezt választjuk (az indítóállomás közelében terül el a botanikus kert is).
Tolvaj majmok birodalma
A kötélpályán a kabin tengerszintről több mint négyszáz méteres magasságba emelkedik, ami döbbenetes élmény. A felvonó féltávnál megáll egy útközi állomásnál, hogy fölvegye a gyalogtúrában megfáradt turistákat. Míg a panorámában gyönyörködünk, a kabint kezelő fiú ismerteti a csúcson betartandó rendszabályokat. Óva int mindenkit, hogy nejlonzacskóval a kezében sétáljon, mert a hegytetőn szabadon élő majmok szemtelenül ellopják annak tartalmát.
Kis testű makákócsaládok élnek évszázadok óta a félszigeten, s a britek nagy becsben tartják a majmokat. Úgy tartják, amíg egy állat is él a sziklán, addig Gibraltár az övék marad. Miután fölér a kabin, saját szemünkkel győződhetünk meg a makákók pimaszságáról. Látszólag unott arccal mászkálnak a turisták között vagy ücsörögnek a korláton – alattuk szédítő mélység tátong. Ám hirtelen sikongatás töri meg az idilli csöndet: két német hölgytől egy majom elcsen egy retikült, s az idős asszonyok csak nagy üggyel-bajjal tudják a táskát visszaszerezni.
Miközben sétálunk és kémleljük az algecirasi öblöt, megérkezik egy mikrobuszkonvoj is. A sofőrök szemmel láthatóan jó ismerőseik a majmoknak, hívó szavukra odasereglenek az állatok, és különböző kunsztokat mutatnak be; a bátrabb turistának még a fejére is fölugranak. Illik megjutalmazni az „artistákat”, ha nem tesszük, úgyis elveszik, amik nekik jár.
Álvulkánfelhő
és szikrázó napsütés
A szikla csúcsa hihetetlen élmény. A Földközi-tenger felől érkező légáramlatok a hegy oldalának ütközve a hegytetőn járók feje fölött buknak át, és terítik be az öböl előtti térséget felhővel. Messziről ez úgy fest, mint egy vulkánkitörés. Eközben a félszigeten, a felhőzóna alól kisétálva hét ágra süt a nap: elképesztő természeti jelenség. A félsziget keleti oldala igen meredek, ezért – a sűrű köd miatt inkább csak sejtjük – ott alig találhatók házak.
A szikláról lefelé könnyebb az út, így csak féltávnál szállunk viszsza a lanovkába. Az indítóállomástól dél felé sétálva, csöndes, rendben tartott utcák között, alagutakon, sziklás tengerpart mellett, a hegy gyomrából aláhulló vízesés mentén jutunk el az Európa-pont kilátóig, ahonnan az útikönyvek szerint tiszta időben a 14 kilométerre fekvő Afrika partjait is lehetne látni. Nekünk azonban nincs szerencsénk: párás időben „csak” a tengert csillámló ékszerdobozzá festő napsugarakban, és a Marokkó felé tartó hajókban gyönyörködünk. Ez sem utolsó látvány.
Erdogan
Erdogan megerősítette álláspontját Ciprus kapcsán
