Az uszoda még magyar felségterület

A férfi vízilabdatorna csoportmérkőzéseinek zárónapján nemcsak a kezek jártak, hanem az agyak is. A lelátó népe azt találgatta, ki kit akar elkerülni vagy éppen kifogni, és ennek érdekében mennyi csalafintaságra hajlandó a vízben. A magyar csapat e szellemi vetélkedőből kimaradt, hiszen 12-3-ra verte Kanadát, ezzel hatosa élén végzett, és bejutott az elődöntőbe, ahol pénteken a montenegrói–horvát párharc győztesével találkozik.

Kanada férfi pólóválogatottja korszakos sikert ért el Magyarország ellen: lőtt három gólt! Na jó, kapott cserébe egy tucatnyit, de az elmúlt két olimpia aranyérmesével szemben ennyi bőven belefér, még talán jól is esik. A Montenegrótól elszenvedett 0-12 után meg különösen. A mieink is teljes elégedettséggel nyugtázták a történteket, hiszen csoportelsők lettek, és pénteken, már a négy között a Montenegró–Horvátország negyeddöntő győztese vár rájuk. Ezt meccsük lefújása pillanatában azonban még nem tudhatták, ezért akkor azt tudakoltuk Kiss Gergőtől, ilyen helyzetben mi a követendő magatartás az előttük álló három pihenőnapban: kiengedni tilos vagy éppen kötelező? „Kötelező. Szerintem ki is kellene mozdulunk valahova, elmenni mondjuk egy piacra, mert húsz napon át képtelenség folyamatosan ugyanazzal foglalkozni. Ráadásul, anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani, mi nem csavarokat pakolgatunk, hanem minden pillanatban nagyon észnél kell lennünk” – felelte Kiss Gergő, akinél ez utóbbival nincs is hiba, amikor például megkérdeztem, mely párosból választana legszívesebben ellenfelet az elődöntőben, azonnal rávágta, hogy az Albánia–Burundi meccs győztesére vágyik. Ám mivel ennek csekély a valószínűsége, komolyra fordította: „Természetesen nem mindegy, ki következik, ugyanakkor mégis mindegynek kell lennie, mert senkitől sincs okunk félni. Ha Montenegrót kapjuk, mert azt tartom legvalószínűbbnek, akkor sem arra kell gondolnunk, hogy az Eb-n legyőzött minket, hanem arra, hogy korábban mi vertük meg, és Malagában is vezettünk.”
A tegnap látottak alapján tényleg felesleges túlságosan aggodalmaskodni az Eb-címvédő miatt, hiszen Ausztráliával szemben majdnem kiesett, az utolsó pillanatokban hárított ziccerrel mentette meg az 5-5-öt és a harmadik helyet. A másik csoport harmadikja pedig, láss csodát, Szerbia lett, miután a reggeli nyitányon 13-12-re alulmaradt Olaszországgal szemben. Igaz, ezzel nem járt különösebben rosszul, mert így a szerdai negyeddöntőben Spanyolországgal, majd továbbjutása esetén a pénteki elődöntőben az Egyesült Államokkal találkozik.
Amikor felvetettem Dejan Udovicsics szövetségi kapitánynak, hogy ennél hasznosabb vereséget nem is szenvedhettek volna, értetlenkedve fogott panaszáradattal átszőtt védőbeszédbe: „Miről beszél? Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kombinálhassunk. Nagyon hiányzik Ikodinovics és Nikics, nélkülük nem ugyanaz a csapat, és akiknek folyamatosan teljesíteniük kell, holt fáradtak. Nincsenek keresztmozgásaink, nincs centerjátékunk, kiváló kapusunkat, Sefiket legutóbb a második negyed után le kellett cserélnem, most már nem is védettem. Látta a horvátok elleni mérkőzésünket? Ön szerint akkor is szándékosan veszítettünk? Mert ha nyerünk, csoportelsők lennénk. Kiválóan kezdtünk, aztán összeomlottunk, szenvedtünk az amerikaiak ellen is, amit itt nyújtunk, az nem a mi játékunk. Meg kell becsülnünk, hogy bejutottunk az első hatba, de onnan tovább már iszonyú nehéz lesz, mert fizikálisan a végét járjuk.” Nem hittem volna, hogy egyszer az életben én vigasztalgatom majd a szerb pólókapitányt, de ennek is eljött az ideje, ezért felvetettem, hogy mentálisan viszont még mindig ők a legerősebbek. Udovicsicsnek ez roppant jól esett, szinte kinyílt, és miközben pár méterrel odébb a belgrádi kollégák „tűkön állva”, hiába várták, azzal folytatta: „Igen, én is ebben bízom, és afelől kétségem sincs, hogy az utolsó leheletünkig harcolni fogunk. De higgye el, amit eddig mutattunk, abban nem volt semmi trükk. A spanyolokat 2006 óta nem vertük meg, három legutóbbi mérkőzésünkön kikaptunk tőlük. Miután 12-6-ra megsemmisítették Montenegrót, nincs ember, aki szándékosan velük szeretne összekerülni. Bevallom, mi legszívesebben a magyarokkal játszanánk.”
Mi pedig talán most már velük, a szerbekkel, de természetesen nem a harmadik helyért. Hisz Pekingben a hazai pálya is nekünk kedvez: a Yingdong Natatoriumot bevették a szurkolóink, mérkőzéseink után rendre felcsendül a csárdás. Csak itt, és sehol máshol. Mintha ez is azt jelezné, hogy a Vizes Kockához képest kicsiny, a Komjádihoz mérve pazar pólós uszoda az olimpia egyetlen magyar felségterülete.
Csak még egy szűk hétig az is maradjon! Utána örömmel szolgáltatjuk vissza Kínának jogos és örökös tulajdonát.