Boldog gyötrelem

A vers születésének titka mindannyiunkat érdekel, ezért izgalmas, amikor egy költő mások alkotásait vizsgálja, és esszét, tanulmányt ír egykor élt pályatársairól. Az olvasó ilyenkor azt reméli, megtudhat valamit a „nagy titokból”, miként készül, és mitől jó egy vers. Ágh István Kossuth-díjas, elismert költőnk, ezért méltán számíthatott érdeklődésre, amikor „hittevésként” papírra vetette esszéit Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály és Ady Endre lírájáról. „Boldog és gyötrelmes munka volt verseik és földi útjuk újraélése, s az írás, melyet mint rendkívüli élményt szeretnék eljuttatni az olvasóhoz” – fogalmazza meg a kötet ajánlásában.
A kiválasztott költőknek egyformán a mellőzés, a „kizökkent idő”, a félrecsúszott pálya jutott osztályrészül, noha századok választották el őket egymástól, mégis ugyanazzal a problémával kellett szembenézniük: egyedülálló csillagként tündököltek a kortárs írók között, a közönség mégsem értette, értékelte költészeti újításaikat, s nem méltányolta azokat a gondolatokat sem, amelyekkel kifejezték kötődésüket közösségükhöz, nemzetükhöz. Az egykor élt poétákat különös sorsukban összekötötte még, hogy egyiküknek sem sikerült boldog révbe érnie az asszonyok karjaiban. Szerelemben volt részük elég – testi és lelki értelemben egyaránt –, de hiába utaztak be országrészeket, messzi városokat, sosem találtak végső megnyugvást egy aszszonyi társ oldalán. Ágh István sorsuknak ezt az érzelmi beteljesületlenségét sok színnel, változatos zamattal festi meg a könyv írásaiban.
A Fénylő Parnasszus három nagy egységre bomlik, ám a Csokonai-fejezet szélesebb, nagyobb tablóképet ad, itt ugyanis Bessenyeiről és a testőr írókról, valamint Ányos Pálról, Csokonai kortársairól is olvashatunk. Az egyes esszéfüzérek alapvonala a pályák életrajzi alakulása. A fontos versek és az azokból kibomló érzések, gondolatok kronologikus rendben sorjáznak egymás után. Az életrajzok fehér foltjait saját feltételezéseivel, empatikus érzékével pótolja ki a szerző, mindenhol jelezve, hogy „talán”, „feltehetően” így történhettek az események, kétségtelen azonban, hogy egy idő után a lirizált, némiképp fikcionált életrajzok eseményei között nehezen különböztetjük meg a bizton tudhatót az elképzelhetőtől. Igaz, nem irodalomtörténetet kívánt alkotni a szerző, inkább olvasónaplóként rögzítette benyomásait: az újraolvasott egykori poéták mai hatását fogalmazta meg. Ennek előnye, hogy nem a szakmai zsargon kevéssé érthető, hanem a személyes vallomásosság pontosan követhető nyelvén szólalt meg. Olvasói tapasztalatát nem keverte vagy írta felül kortárs irodalomtörténeti álláspontokkal, eredményekkel. A versek értelmezéshez és az életrajzi fordulatokkal való – néhol túlerőltetett – összekapcsolásukhoz levélrészleteket használt fel Csokonai, Balassi, Ady műveinek összkiadásaiból.
Az egyes pályák, versek újraélése során Ágh olyannyira a szerző személyére koncentrált, hogy az olvasólámpa fénykörébe állított alkotók mögötti szélesebb irodalmi kontextus némiképp homályban marad. Csak egy-két helyen kapunk izgalmas összevetést más kortárs alkotókkal, művészeti stílusokkal, pedig az ilyen összehasonlító megfigyelések még plasztikusabban emelték volna ki a három költő kivételes tehetségét. Igaz, hogy éppen ez az erősen összpontosító szerkezet teszi lehetővé az intenzív, lírai hevületet életművük bemutatásakor, különösen a fiatalabb korában példaképül választott Ady esetében. Erre az őszinte csodálatra, tiszteletre és szeretetre, amely a könyv minden lapjáról érződik, a magyar irodalomnak – régi és új szerzőinknek – nagyon is szüksége van manapság.
A Fénylő Parnasszust fellapozva megérezzük, milyen hatalmas kincseket rejteget irodalmi hagyományunk, s hogy ez a kincsestár mindannyiunk számára állandóan nyitva áll akár egyéni életproblémáinkra, akár közösségi sorskérdéseinkre keressük a választ.
(Ágh István: Fénylő Parnasszus. Nap Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2500 forint)