Köztudott, hogy a modern pentatlon, vagyis az öttusa ideája az újkori olimpizmus atyja, Pierre de Coubertin agyából pattant ki. Noha az eredeti szándék, a játékok legjobb all-round sportolójának megtalálása – aki hasonló hős lehet, mint az ókorban az ötpróba győztese – nem valósult meg, létrejött egy nagyszerű összetett sportág. Az alapot a hírvivő története jelentette, aki lóháton viszi a fontos üzenetet, párbajt vív az ellenséggel és pisztollyal védi magát, átússza a folyót, majd futva fejezi be feladatát. Jellegéből adódóan az öttusát korábban katonai ötpróbának hívták (military pentathlon), 1912-ben Stockholmban debütált az olim-
pián, sokáig a svédek uralták az élmezőnyt, később a magyarok és az oroszok váltak nagyhatalmakká.
A lebonyolítás is folyamatosan változott, öt napról egy napra csökkent az időtartam, miközben a NOB eltörölte a csapatversenyt, hogy egy teljesítménnyel ne lehessen két érmet szerezni. A nők 2000-ben csatlakoztak a mezőnyhöz.
Igazán imponáló, kilenc arany, nyolc ezüst és négy bronz a hazai öttusa eddigi ötkarikás éremmérlege, s magyar a sportág valaha volt legnagyobb alakja, a tízszeres világ- és háromszoros olimpiai bajnok Balczó András. A korszakot, amikor még az egyéni mellett csapatversenyt is rendeztek, 1988-ban Szöulban kettős győzelemmel zárták Martinek Jánosék, de azóta sem telt el olimpia magyar medál nélkül, pedig az egyéni versenyhez nem csak tudás, szerencse is kell. Így lett Barcelonában Mizsér Attila második, Atlantában Martinek harmadik, Sydneyben Balogh Gábor második, Athénban Vörös Zsuzsanna első. Utóbbi két klasszis Pekingben is felvillanthatja tudását, ez pedig nagyjából azt jelenti, hogy reálisak az éremreményeink.
Még mielőtt a részletes elemzésbe belekezdenénk, nem árt leszögezni, hogy ebben a sportágban (talán Balczót leszámítva, de ő is „csak” egyszer nyert olimpiát egyéniben) nem létezik az a fogalom, hogy első számú favorit. Öt, egymástól teljesen eltérő sportágat kell egy napba sűrítve összeszerkeszteni, öt számban adódik hibázási lehetőség, ráadásul a lovaglásnál a sors(olás) szerepe sem lebecsülendő, így legfeljebb esélyesekről beszélhetünk. Ennek azért némileg ellentmond, hogy Vörös négy éve a görög fővárost ereje teljében hódította meg, s utcahosszal nyert; előtte Sydneyben viszont már egyéni világ- és Európa-bajnokként nem bírt az esélyesség terhével, csak 15. lett. A székesfehérvári klasszis nem túl jó előjelekkel fordul a pekingi célegyenesbe, tavaly és idén (még) nem szerzett világversenyes érmet – korábban ilyen nem fordult elő –, ebben az évben a budapesti vb-t a 17., a kijevi Eb-t a 11. helyen zárta. Tapasztalata, rutinja, balczói szintű eredménysora elvitathatatlan, kérdés, hogy a feltörekvő fiatalok – a legutóbbi két világbajnokságot megnyert francia Amélie Cazé, a német Lena Schöneborn, a fantasztikusan futó britek vagy az orosz és fehérorosz újhullám – fizikailag mennyire kerülhetnek elé. Ebből a szempontból például a kijevi kontinensviadalon mutatott futása nem mondható valami szívderítőnek, bár rá korábban is jellemző volt, hogy motivációval telten, éremért küzdve gyorsabban szedte a lábait, mint egyébként. S akkor még ott van a lelki, pszichikai állapot, márpedig Zsuzsa mostanában legendás koncentrálóképességét sem csillogtatta. Ha Pekingben visszatalál a korábbi kerékvágásba, ott lehet, ott lesz a dobogón, ha nem, akkor sincs világvége, csak a pályafutása hajlik a befejező fázisába. Bár ő az eredménytől függetlenül az olimpia után is folytatná a versenyzést.
Ha tisztán az idei eredményeket nézzük, akkor a hazai világbajnokságon hatodik, az ukrajnai Eb-n kilencedik Gyenesei Leila formája a legjobb pekingi indulóink közül.
A huszonkét éves ötkarikás újonc eredetileg triatlonozott, majd tett egy kis sífutó kitérőt, a 2006-os torinói olimpia tíz kilométeres versenye viszont majdnem kifogott rajta. Aztán bő másfél éve rátalált az öttusára, vagy a sportág őrá, ez mindegy; a tavalyi berlini vb-t még „el-lovagolta”, ebben az évben viszont folyamatos fejlődést mutat. Értelemszerűen a fizikai számok az erősségei, szűk keresztmetszetnek pedig a vívás és a lovaglás számít, ha e kettőben jól teljesít, pontszerző helyen végezhet.
A férfiaknál érdekes helyzet alakult ki annyiban, hogy a kijevi kontinensviadalon már a fiatal generáció mutatta meg az oroszlánkör-meit az érmeivel, az olimpiai kvalifikációt szerzett öt versenyző közül viszont az Eb-t kihagyó Horváth Viktor és Balogh Gábor személyében két kipróbált „muskétásra” esett Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány választása. Horváth tavaly egyéniben megnyerte a rigai Eb-t és a berlini vb-t is, az idei budapesti világbajnokságon második helyen állt a befejező futás előtt, amikor elszakadt egy izomrost a vádlijában. Ha ez nem történt volna, nagy öszszegű fogadást tehetnénk az érmére, így azért érzünk némi bizonytalanságot, de ne legyen igazunk. A Sydneyben ezüstöt szerzett Balogh esetében a bizonytalanság inkább a fejében lakozik, ha klasszisunk főképpen vívásban „összeáll”, akár nyerhet is, ha nem, kikerül az első húszból (lásd a budapesti vb-25. helyét). Bő egy évtizede tagja az élmezőnynek, erre az utolsó dobásra tett fel mindent. Aki Horváth mellett megakadályozhatja a bravúrban, az a címvédő orosz Mojszejev, annak honfitársa, a friss Eb-győztes Frolov, a litván Krungolcas és Zadnieprovskis, és még néhányan.
Aranyak, indulók. A magyar öttusa olimpiai győzelmei (9): 1952, Helsinki – csapat; 1960, Róma – Németh Ferenc és csapat; 1964, Tokió – Török Ferenc; 1968, Mexikóváros – csapat; 1972, München – Balczó A.; 1988, Szöul – Martinek János és csapat; 2004, Athén – Vörös Zsuzsanna. Pekingi indulók: Balogh Gábor, Horváth Viktor, Gyenesei Leila, Vörös Zsuzsanna
Erdogan
Erdogan megerősítette álláspontját Ciprus kapcsán
