Egy amerikai Európában

Barack Obama Európában már megnyerte a választásokat. Berlini beszédét kétszázezer ember hallgatta végig, amerikai zászlókat lobogtatva és időnként hangos ovációval fogadva az amerikai elnökjelölt kijelentéseit. Obama emlékezteti a berlinieket Kennedy elnökre, aki majdnem ugyanott mondta el híres beszédét a berlini fal felépülése után („Ich bin ein Berliner” – én is berlini vagyok), ahol most Obama. A transzatlanti kapcsolatok Bush háborúi, különösen az iraki háború miatt igen fagyosakká váltak. Amikor 2002-ben Bush Berlinbe látogatott, őt is vagy százezer ember várta, de nem azért, hogy üdvözöljék, hanem hogy tiltakozzanak háborús politikája ellen.
Kennedy és Obama is a szabad világ feladatairól beszélt, Európa és Amerika összefogásáról. Obama szerint „Amerikának nincs jobb partnere Európánál. Eljött az ideje annak, hogy új hidakat építsünk a világ egyes részei között, olyan erőset, mint amely bennünket az Atlanti-óceán két oldalán összeköt.”
Ha Párizsban nem is vált népünnepéllyé Obama érkezése, mindenesetre a franciák is szeretik Obamát. Hogy miért, arra Don Morrison, a Time magazin már nyugalmazott újságírója, aki hosszú éveket töltött Párizsban, a következő választ adja: „Obama úgy jött ide, mint aki már írt néhány jó könyvet, többet, mint McCain és bizonyára többet, mint Bush, és nem fél attól, hogy olyannak látják, aki olvas. (…) Ez az ország (Franciaország) komolyan veszi a kultúrát. Obama olybá tűnik a franciáknak, mint aki magasra értékeli a tudást, az oktatást és a kultúrát. Ez teszi őt egy olyan idealizált amerikaivá, akiket a franciák mindig is nagyra tartottak: akik magukévá tették a felvilágosodás értékeit, amelyért a franciák oly sokat tettek.”
A szerelem azonban egy dolog, az érdekek pedig mások. Azok az ellentétek részben a politikában, részben a gazdaság terén (például a terrorizmus elleni harc eltérő megítélése, a közel-keleti háborúkban vállalt szerep, vagy a génkezelt termékek ügye), amelyek eddig is beárnyékolták a kapcsolatokat, Obama európai útja után is fennmaradnak. És még egy amerikai elnök sem teszi azt, amit akar, hanem csak azt, amit a washingtoni erőviszonyok megengednek neki – gondoljunk csak azokra a jelenetekre, amikor Bush elnök beszédei közben óvatosan hátranézett Condoleezza Rice-ra, hogy nem mondott-e valami szamárságot, és csak az egyetértő bólintás után folytatta.
Európa és Amerika ellentétei nem fognak megoldódni egy csapásra, de a személyes jó kapcsolat és a kölcsönös bizalom sokat segíthet, különösen, ha Obama elnökként figyel arra – mint ígérte –, amit Európában mondanak.
Ha Obama – amennyiben valóban megválasztják – nem is tudja majd mindazt megvalósítani, amit most az európaiaknak mondott, látogatása után mégis kialakulhatott egy kép róla. Az európai állampolgár felteheti a kérdést, hogy ha az amerikai elnökjelölt terveit, gondolatait ismerheti, miért nem ismerheti az Európa vezetésére kijelölt politikusok gondolatait és terveit? Mint a híradásokból már értesülhettünk róla, José Manuel Barroso jelenlegi bizottsági elnöknek a következő időszakra való megválasztása Sarkozyvel és Berlusconival már le van vajazva. Számít-e egyáltalán, hogy az uniós polgárok akarják-e őt vagy nem?