Milyen érzés egy nagyáruház oldalán, több emeletet beborító óriásplakáton látni magát?
– Nagyon jó. Négyszer is elmentem előtte autóval, amikor feltették, pedig nem volt dolgom arrafelé.
– Nagy példányszámú női hetilapnál dolgozik, és a Bangkok, tranzit című friss regénye – amelyet női regénynek mondanak – eddig tízezer példányban kelt el. A női lapnál dolgozó újságíró ráérez arra, mi kell olvasótáborának, ezért regényben is ki tudja szolgálni az igényeket?
– Én csak leírtam, ami kikívánkozott belőlem, és ez szerencsére kedvező fogadtatásra talált az olvasókban. Nem is tudnék úgy írni, hogy közben magam előtt látom a „célcsoportot”. Hogy van egy biztos megélhetésem, az abban segít, hogy a magam kedvtelésére írjak. Nem ebből élek, nem kötelező bestsellert írnom.
– Azt mondják, a cipész mindig lyukas cipőben jár, mert a sajátjának a megjavítására soha nincs ideje. Az újságírónak van ideje, kedve írni a kötelező penzumon túl is?
– Grafomán vagyok. Könyvíráskor szárnyalhat a fantázia, míg az újságíró kezét megkötik a tények. Szabadnak érzem magam, ha könyvet írok. Ami az időbeosztást illeti, a nappal a hetilapé, akkor főállású újságíró vagyok, éjszaka pedig a magam örömére ülök a gép elé. Persze, van úgy, hogy nem megy az átállás, és hetekig csak újságírással foglalkozom, de utána jólesik visszalépni az általam teremtett virtuális világba. Egyfajta lelki kielégülés ez, hiszen a történet elrepít az ismeretlenbe.
– Ez azt jelenti, hogy nem tudja előre a történetet, a könyv befejezését?
– Pontosan. Nem tudatosan írok, csak az alapszituáció van meg a fejemben, és nem készítek jegyzetet vagy vázlatot az egészről. Elkezdem a történetet, amely magától alakul. Ahogy haladok előre a sztoriban, megszületnek bennem a szereplők, lassan életre kelnek, kialakul a jellemük, így a végén már nem tehetek meg velük olyat, ami ellentétben áll a „személyiségükkel”. Sőt, néha még a negatív hőseimet is megszeretem. A Bangkok, tranzitban például Davidnek egészen más sorsot szántam, de a végén „megkegyelmeztem” neki.
– Könnyebb fikciót írni, mint riportot?
– Nem könnyebb, de jól kiegészítik egymást.
– Rejtegetős típus, vagyis az elkészült könyvvel áll a szerettei elé, vagy akár munka közben is beleolvashatnak?
– Ha elkészül egy fejezet, azt megkapja a baráti kör. Érdekel a véleményük, de szélsőségesen reagálok rá: általában csak pozitív megerősítést várok és fogadok el, de az is előfordult, hogy a legutolsó mondatot kritizálták, erre kitöröltem az egészet.
– Másfajta visszajelzések érkeznek olvasóitól a könyvre, mint amilyeneket a riportjaira szokott
kapni?
– A munkahelyem azért is különleges hely, mert ott nagyon sok visszajelzést kapunk az olvasóktól. Tavaly például készítettem egy riportot a vidéki nők helyzetéről – amelyben kendőzetlenül beszéltek szexuális életükről is –, utána rengeteg levél, üzenet, fórumbejegyzés érkezett, kaptam hideget-meleget egyaránt. A könyvvel kapcsolatban csak a jó jön vissza, és ez nagyon kellemes érzés. Nyilván csak az jön el a közönségtalálkozóra, vagy az ragad tollat, akinek tetszett. Abban bízom, az olvasó is érzi, hogy a szívemből jött, és legalább annyira jól érzi magát olvasás közben, mint én, amikor megírtam.
– Jellegzetes mai helyzetet ír le: hét ember érkezik az ázsiai metropolisba, mert mindegyiküknek hiányzik valami az életéből. Keresők, így nevezte őket. Regénye ugyanakkor kiváló bangkoki útikalauz is, örömmel ismertem fel benne kedvenc piacomat, szállodáimat.
– Először turistaként jártam ott, és engem is megfogott a város. Aztán amikor már jól ismertem, kellően feltérképeztem, akkor mentem vissza újságíróként, így született a riportsorozatom. A könyvben csak díszlet a város, de különlegességéből adódóan a történet bizonyos részei csak itt eshettek meg.
– Ha jól tudom, nem ez az első könyve.
– Tizenkilenc évesen írtam egy regényt – valamikor majd beviszem a szerkesztőségbe, hogy jókat nevessünk rajta. Utána krimivel jelentkeztem egy regénypályázatra, azzal második lettem. Azt akarták, legyen kitalált, külföldi nevem, mert azt lehet jól eladni, de én nem kértem belőle, inkább újságíró lettem. Pár éves szünet után, lám, visszajött a regényírhatnék, most már készül a következő.
– Miről szól, és hol tart vele?
– Körülbelül kétharmada van kész. 17 a címe, és négy magyar nőről szól, akikkel történik valami tizennyolc éves korukban – hogy mi, azt nem árulhatom el –, és megfogadják, külföldön kezdenek új életet. Azt is megbeszélik, hogy tizenhét év múlva újra találkoznak Budapesten, a regény ezzel a találkozással kezdődik. Ebbe a könyvbe is beleszőttem egyik kedvenc nyaralóhelyszínemet, ugyanis az egyik szereplő Baliról érkezik haza harmincöt évesen. Lassan készül az új honlapom is, erre – sok minden más mellett – folytatásos regényt is tervezek, ami csak itt lesz olvasható.
– Ha ez is akkora siker lesz, mint a mostani könyve, elképzelhető, hogy felhagy az újságírással, és csak a regényeknek, a regényekből él?
– Nem hiszem, a kettőt csak együtt tudom elképzelni. Nem akarok – és nem is tudok – muszájból könyvet írni.
– Világbajnok kézilabdázónak készült, aztán sportújságíró akart lenni. Miért váltott?
– Kísérletező típus vagyok, és „szabadúszó” koromban gyakorlatilag minden műfajt kipróbálhattam: dolgoztam napi-, hetilapoknak és folyóiratoknak, belekóstoltam a rádiózásba-tévézésbe, írtam forgatókönyvet, készítettem interjút, portrét és riportot. Mindenre kíváncsi vagyok, és akkor érzem jól magam, ha feltehetek olyan kérdéseket, amelyeket mások talán nem akarnak, vagy nem mernek.
– Újságíróként is munkaigényes riportokat közöl, és nem arról ír, hogyan legyünk sikeresek, gazdagok és örökifjak tíz lépésben.
– Szerencsére nincsenek leosztott lapok a szerkesztőségben, különféle területeken kipróbálhatjuk magunkat, csak a szerkesztőt kell meggyőzni arról, hogy érdekesek az ötleteink.
– Döbbenetes riportsorozatot írt a thaiföldi „zugsebészetekről”, ahol kétes higiéniai körülmények között, ám igen olcsón végeznek el különféle szépészeti beavatkozásokat.
– Egy tévériportban láttam, hogy rengeteg amerikai jár oda plasztikáztatni magát, így utána akartam nézni, hogy is van ez. Számomra is meglepő módon nagyon őszinték voltak velem, több műtétet megnézhettem.
– Miért volt fontos például doktor Thepnek – akinek klinikája a csirkeárus és a kifőzde mellett található egy sikátorban –, hogy megmutassa: negyvennyolcezer forintnak megfelelő bathért, tíz perc alatt, helyi érzéstelenítéssel szemhéjplasztikát végez előzetes kivizsgálás nélkül egy európai férfin?
– Azt mondta, túl van misztifikálva a plasztikai sebészet a világban, és túlárazottak a műtétek. Be akarta bizonyítani, hogy mindössze rutin és alapvető technikai felszereltség kérdése az egész, nincs benne semmi hókuszpókusz. Azt vallja, ő ugyanolyan szakember, mint a tanár vagy az asztalosmester, és nem kérhet vagyonokat kétórányi munkáért. Az is igaz, hogy európai szemmel igen fura körülmények között végzi ezeket a műtéteket. Bent voltam egy nemátalakító operáción, ahol a beteg – és a doktor is – kólát szürcsölt, másfél óráig tartott az egész, és a páciensnek ezerhatszáz dollárjába került. Thaiföldön különben ez igen gyakori műtét, sok fiatal férfi akar nővé válni. Bármilyen gyógyszer megvásárolható az országban recept nélkül, és ezek az emberek fiatal koruk óta egymásnak adják a tippeket, milyen nőihormon-készítményt kell szedniük ahhoz, hogy testükben elinduljon a változás. Videót is készítettem a műtét közben, ezzel szoktam riogatni a barátaimat – tényleg szörnyű látvány.
– Nem lett rosszul?
– Egyszer kavarodott fel a gyomrom az égett hús szagától, amikor az átoperálás során elektromos szikével égették a szöveteket az alacsony mennyezetű, rosszul légkondicionált helyiségben.
– Ha úgy adódna, igénybe venné a doktor szolgálatait?
– Több műtétjét láttam, bravúros sebész, de a higiéniai körülmények miatt mindenkit óvnék attól, hogy felfeküdjön a műtőasztalára. Tény, hogy beszéltem olyan ausztrál és amerikai pácienseivel, akik vállalták a kockázatot, és nagyon meg voltak elégedve a műtét eredményével és árával. A mellnagyobbítás például három–négyszáz ezer forintba kerül a legjobb minőségű implantátumokkal, ez az összeg pedig a töredéke annak, mint amennyibe Nyugat-Európában kerülne ez a műtét.
– A minőségi újságírásért díjat a petesejt-adományozás körüli jogi anomáliákat feltáró riportjáért kapta. Vonzódik a különleges esetekhez?
– Az érdekes, továbbgondolható történeteket keresem. A petesejttörténet attól volt érdekes, hogy csak anonim módon lehetett adományozni. Ez teljesen életszerűtlen, hiszen ki vállal egészségügyi kockázatot egy ismeretlen ember érdekében? A donornak ugyanis hetekig stimulálnia kell a szervezetét a hasfalba beadott injekciókkal, hogy többszörös tüszőérést érjen el. Az érett petesejteket aztán altatásban leszívják, ezeket „osztja ki” a rászorulóknak a meddőségi centrum. Az élet bebizonyította, hogy a legnehezebb a donor felkutatása: önzetlenül, ismeretlennek senki sem adott petesejtet, csak akkor vállalkozott valaki a tortúrára, ha valahogyan garantálták neki, hogy azt az ismerős kapja meg.
– Elérte, amit újságíró elérhet: a cikkei nyomán módosították a törvényt.
– Elmentem az ombudsmanhoz a riportokkal, és ő kiharcolta, hogy most már rokoni körben lehet legálisan adományozni. De ez még nem végállomás, mert mi van azokkal, akik nem találnak a rokonságukban erre alkalmas személyt? Különben lelkiismeret-furdalásom van az egész miatt, mert nem azt akartam, ami most van, hogy adásvétel tárgya legyen a petesejt. A mostani helyzetben ugyanis üzletággá változott a kérdés: ha valaki nem talál a családban donort, akkor megpróbál pénzért keresni. Az ivarsejtekben még sok riporttéma van, a jelenlegi szabályozás is álszemérmes. Sokkal jobb volna nyíltan kimondani dolgokat, mint Amerikában, ahol világosan szabályozzák, mennyi fizethető a donornak és miért.
– Mi a tapasztalata: van igény a mélyre ásó, súlyos gondokkal foglalkozó riportokra, vagy az olvasó a könnyedebb témákra kíváncsi? Ha az újságok példányszámát nézzük – főleg a napilapokét –, a komoly lapok példányszáma csökken, egyedül a bulváré nő. Több a visszajelzés például, ha divatról, cipőkről, az élet örömeiről ír?
– Válasszuk ketté a kérdést: úgy gondolom, ma Magyarországon hangsúlyozni kell azt is, hogy az élet szép, és érdemes élni. Ugyanakkor van igény az elgondolkoztató írásokra is. Amikor például úgynevezett sztárral, ismert emberrel készítek interjút, arra alig jön visszajelzés, ám az ilyen jellegű tényfeltáró riportra rengeteg levél érkezik. Sok függ persze az írás témájától, de például a lombikügyhöz olyanok is hozzászóltak, akik már vagy még nem érintettek a kérdésben, és a levelekből rengeteg új írás témája is kikerült. Az emberek szeretnek komoly dolgokkal foglalkozni, ha úgy érzik, hogy van közük hozzá. Nagyon fontos az is, hogy az ember valóban odafigyeljen a riportalanyára. Lehet, hogy egész más ügyben kerestem meg valakit, de közben kiderül, hogy az élete vagy a szakmája a foglalkozásánál sokkal érdekesebb témákat kínál.
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
