Finnországi példa a Bizottság a jövőért

Nemrégiben Finnországban egy parlamenti újítással ismerkedtem meg. Ez a speciális jelenség nem más, mint egy, a népképviseleti szervezetben létrehozott „jövőügyi” bizottság. Rájöttek ugyanis arra, hogy a parlament négyéves ciklusához kötődő jellegzetessége miatt a parlamenti képviselők nincsenek sem rákényszerítve, sem ösztönözve arra, hogy a képviselői mandátumuk periódusán túlnyúlva gondolkozzanak s cselekedjenek. Így a mindenkori parlamentnek – szerte a világban – jelenleg hiányzik ez az idődimenziója.
Ma Magyarországon elméletileg vagy a rövid távú válságkezelés mögé lehetne nagyobb szakmai és társadalmi közmegegyezést teremteni, vagy pedig az ország hosszú távú jövőképe megfogalmazásához lehetne egy pártformációnál, illetve koalí-
ciós együttműködésnél szélesebb támogatást biztosítani. Valószínűleg az utóbbinak van nagyobb realitása s értelme is. Egy parlamenti bizottság – amelynek neve lehetne a finnhez hasonlóan Bizottság a jövőért – ezt a célt meghatározó módon képes lenne érvényre juttatni.
Fontos megjegyezni, hogy aki ismeri a nagyvállalatok világát, az már nagyon is tisztában van azzal, hogy még egy jelentősebb közepes vállalatnak is szüksége van vonzó jövőképre, s az adottságaihoz illeszthető, de egyúttal becsvágyónak számító stratégiára is. A stratégia három dolgot is takar egyszerre: világos távlati célkitűzést; a célokhoz vezető út megjelölését, a megvalósításhoz szükséges feltételek, eszközök meghatározását és biztosítását; valamint a stratégia megvalósítása időszakában a folyamatos visszacsatolást. Ez utóbbi két feltételt von maga után: annak vizsgálatát, hogy jó úton járunk, illetve annak folyamatos ellenőrzését, hogy a körülmények menet közben nem változ-tak-e meg annyira, hogy a cégünk sikeressége érdekében szükséges változtatni az eredeti célkitűzéseinken vagy az eszközeinken. A sikeres stratégiának ugyanakkor erősnek, stabilnak s egyszersmind rugalmasnak is kell lennie.
Az ország és a nemzet sorsát illetően természetesen a társadalom többi szereplőjének is lehetnek távlatos elképzelései. A kormányzatnak például kötelessége lenne az, hogy ilyen stratégiai munkaanyagai, megvitatott és elfogadott programjai lennének nemcsak ágazati, hanem összkormányzati szinten is. Az Európai Unió fejlesztéspolitikai elvei és gyakorlata, valamint az általa igényelt konvergenciaprogramok mögött is kellene, hogy legyen egy társadalmilag megvitatott, jól előkészített dokumentum. A mi konvergenciaprogramunk sikertelenségének ugyanis egyik fontos oka volt, hogy a szocialista kormányzatnak nem volt világos jövőképe. (A jövőkép megalkotásához szükséges értékvilágnak is híján voltak, így természetesen az erre ráfűzhető stratégia sem volt megalkotható.) Egy rövid távú válságkezelésnek normális esetben illeszkednie kellett volna egy olyan, a társadalom egészét felölelő, távlatos elképzelésbe, amelynek mondjuk az egyik sarkalatos pontja a foglalkoztatási és a demográfiai helyzet akut problémainak kezelése kellett volna legyen. Az is a jövőképbe tartozik, hogy az országnak erős középosztálya – vagy ahogy a konzervatív értékek szerint mondanánk –, erős polgársága legyen.
Sajnos ilyen hosszú távú program nemhogy elfogadva nem létezik, de még koncepciójában sincs – még vitára bocsátva sem. A Fidesz ugyan rendelkezik alapprogrammal, amely egyfajta támpontot jelenthet a tekintetben, hogy a nemzeti jobboldal mit gondol a világról, de ez még messze nem elégséges. A párt Matolcsy György vezetésével erre a feladatra egy munkacsoportot is létrehozott. A kormányon lévőknek azonban nincs ilyen kimunkált, hosszú távú programjuk. A dokumentum léte sem lenne elég önmagában, hiszen annak társadalmi elfogadottsága és támogatása mellett a programnak reálisnak, vonzónak s jól felépítettnek kell lennie. Példaként megemlíthető, hogy az ezredforduló időszakában meghirdetett és sajnos csak rövid ideig funkcionáló Széchenyi-terv részben az uniós pályázatokra készített fel, részben pedig a K+F pályázatok révén kifejezetten a jövőre épített, miközben egyúttal deklarálta Magyarország stratégiai irányváltását is. Azt, hogy az akkori polgári kormány nem a privatizációban és az olcsó munkaerővel elvégzett, zömében bérmunkára építő gazdasággal akart versenyképessé válni, hanem egy magasabb hozzáadott értékű tevékenységben gondolkodik.
Miért fontos egy-egy ilyen országstratégiában a parlament szerepe? Azért alapvető – s talán ki lehet jelenteni, hogy kikerülhetetlen –, mert katalizálhatja s gerjesztheti is azokat a szereplőket és javaslatokat, amelyek minél nagyobb számban, minél szélesebb körből kerülnek elő, annál nagyobb az esélye az ország valódi sikerességének. A finn parlament azért is működtet egy ilyen kis létszámú állandó bizottságot, mert immár másfél évtizede felismerték, hogy az országuk pozíciójának megerősítéséhez, esetleg javításához alaposan végig kell gondolniuk, hogy – a mégoly sikeres – országuknak milyen válaszokat kell adnia a globalizáció kihívásaira.
Ehhez persze legelőször is tisztában kell lenni az ország állapotával, a globalizáció várható következményeivel. Ezekre a megállapításokra alapozva fogalmazhatók meg azok a kitörési pontok, amelyek az ország szempontjából a legtöbb sikerrel kecsegtetnek. A finn parlamenti bizottság az ország legjobb szakértőivel jelentéseket készít, azokat társadalmi vitára bocsátja, és megpróbál minél több civil szereplőt bevonni a közös gondolkodásba. Nem kreál pártpolitikai ügyet a kérdésekből, s nem is szavaz azokról. Ciklusonként napirendre tűz négy-öt kérdést – természetesen az ország érdeke szempontjából. Finnország esetében speciálisan ilyen az erdők állapota, de Oroszország várható gazdasági és politikai szerepe is. Ahogy szinte minden fejlett országban, úgy természetesen Finnországban is központi kérdés a népesség elöregedése és a jóléti állam megőrzésének reális lehetőségei.
Északi nyelvrokonaink nem küzdenek jelentős versenyképességi vagy gazdasági problémákkal, hiszen Finnország a világ egyik legfejlettebb országának számít. Mégis folyamatosan ötletelnek, s próbálnak minél hamarabb válaszokat találni a jövő kihívásaira. Mert a jövőorientáltság és a demokrácia társadalmasítása nélkül nem lehet senki hosszú távon sikeres. Erre ők rájöttek. Mi mikor jövünk rá?

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)