Jobbra a sötét úton haladó tömegtől erős, impresszív képek: fáklyák közt a bozótokon átrohanó menyasszonyi ruhás alak, emberkínzás fülsiketítő gépzajjal, egy lótetem maradványait egykedvűen sütögető fiatal lány. Baloldalt feltűnik a véres modell, aki szintén kocsironcsok között a földön fekve pózol olyan abnormis testtartásban, hogy nehezen dönthető el, élővel vagy halottal van-e dolgunk. Aztán egy sorompóhoz érünk, ahol egy fatákolmányról Gyabronka József kihirdeti az „államközi egyezményt”: a nők a Duna pesti, a férfiak a budai oldalára kötelesek átköltözni, minden érintkezés tilos, mert egyedül így lehet biztosítani a nemek közti békét. Azt is megtudjuk, hogy 2098-ban vagyunk már. Túl egyszerű, túl direkt, túl elcsépelt a felolvasott tartalom komoly mázba bújtatott jogászkodása, az alkotók által misztikusnak vélt sci-fivel megfejelve. Paraszthajszálon múlik, hogy ne essen át a darab ebben a pillanatban a nevetséges közhelyességbe. Jól időzítve azonban felemelkedik a sorompó, s fémzenétől, a mechanikus mozgás jellegzetes hangjaitól kísérve megjelenik egy vasló, amely egy traktorból összekalapált szekeret vontat. Ijesztő a hatás, a közönség nyomban utánaered. Egy ház udvarán állunk meg, lovakkal díszített festmények a külső falon, oldalt pedig a traktorról már leszállt kocsis hintalovon ülve egy mozgássérült festőnek monologizál. Szavaiban csalódottság, lemondás – talán az előadás módja miatt – felejthetően. Ezután rövid vetítés következik, a vasló átmegy Pestre, majd vissza Budára. Nyomában menyasszonyi ruhás férfiak és nők haladnak át a Lánchídon.
A néző, oldandó a kialakult zűrzavart, előveszi a hajón osztott szöveget. Nyomban kiderül az igen elszomorító valóság: az írott mankó nélkül az előadás teljesen érthetetlen. A szórólapról tudjuk meg például, hogy a lovat Kurázsi papának hívják (feltehetőleg Brecht színművének lovával van dolgunk), a gazdája Andrej, s a tolókocsis piktor egy rég elhagyott úttörőtáborban végzi munkáját. Világossá válik a filmrészlet is: Kurázsi papa lázadást szít, hogy a férfiak és a nők újra együtt élhessenek, s valóban találkoznak egy szerződés szerint is semleges területen, ez pedig nem más, mint a Szentendrei-sziget, ahol mi is éppen állunk a papírral kezünkben. Úgy véljük, a szórólap kényszerű segítségül hívása már önmagában kudarca a közös vállalkozásnak, legalábbis annak jelenlegi, nevezzük így, „munkafázisának”.
A vetítés után egyébként a közönség kisebb csoportokra oszolva barangol a faházak és a menyasszonyi ruhás nők és férfiak között. Erős képek tűnnek fel, a két nem együttélésének mintegy a bonyolultságát, összetettségét, a megértés lehetetlenségét mutatva. A darab végén Andrej kiszabadítja az aranyketrecben fürdőző nőt, Kurázsi papa – a látvány kifejezetten szép egyébként – a Dunán feléjük úszik, a leendő házasok a hátára kapaszkodnak, azonban Andrej akarva-nem akarva, beleesik a vízbe, s elmerül a habok között. A nemek közti „helyzet” tehát – vonjuk le a konklúziót – a darab szerint megoldhatatlan.
Sajnálatos, hogy az előadás leginkább zavaros, széteső álomra emlékeztet. Az első rész gigantikus képeit indokolatlanul követik a házak közötti apró életképek. A legnagyobb probléma mindenképpen az, hogy a produkciónak nincs íve, esetleges, a magyarázó szöveg nélkül pedig működésképtelen. Jószándékúan feltételezhetjük, hogy egy alkotó folyamat elején vagyunk, hiszen a szórólapon is azt olvashatjuk, hogy a vándor ló történetét az idén és jövőre román, szlovák és magyar „művészeti csoportok bevonásával alakítja ki a francia társulat”. Az előadás azonban jelenlegi embrióállapotában inkább üres blöffnek, végiggondolatlan műmájerkedésnek hat.
(Kurázsi papa. Le Phun társulat – Krétakör. Rendező: Philippe Phéraille.)
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
